Gyóni Géza versei

Gyóni Géza: Nem bánat az

Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már tied volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka
S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz –
Nem bánat az.

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,
Dalos fohászba, kérve, sírva, vágyva.

Tied se volt s már életedhez kötve,
És akkor, érzed, elveszett örökre,
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat.

Gyóni Géza: Én is elmegyek

Egy este majd csak én is elmegyek.

Pár régi bútor árván és búsan áll itt.
Kis asztalon a lámpa arasznyi kört világit.
Szép őszirózsa hervad vetetlen hideg ágyon.
Megsimitom még egyszer s a kis szobát bezárom.

Egy este majd csak én is elmegyek.

Álmos komondor kikisér farkcsóválva,
A falu alszik. Jó mély a falu álma,
S mikorra ébred s megmosakszik rendben,
Ki kérdi, bánja, hogy én merre mentem
És hol takarnak barna nagy hegyek?…

Egy este majd csak én is elmegyek.

Gyóni Géza: Magamhoz

Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen – észrevétlen –
Szeretni, – nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát –
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták…

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág –
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád…

Gyóni Géza: Örök szépség

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Vihar csak engem tépett.
Hamvas, mosolyos képed
Marad örök rózsásnak.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Könny, átok engem éget.
Szemed csodás kékjének
Könny mérge meg nem árthat.

Szép vagy, mert szépnek látlak.
Frissnek, örök üdének
Magasztal minden ének
S mohón minden szint rád rak.

Tőled, ne félj, nem lopnak
Az évek ifjúságot,
Fényt, lángot rád bocsátok –
S szép vagy, mert úgy alkotlak!

Gyóni Géza: Árnyak

Sötét árnyékok összesúgtak
A felhős éjpalást alatt,
Hogy elfogják, ha hajnalt mutat,
A sugarat…

Minthogyha most esküdne össze
Ezer láthatlan árnyalak,
Hogy, mely hozzád visz, megkötözze
A szárnyamat.

Gyötörnek édes álmodásban,
Ugy meggyötörnek engemet…
Elébem állnak, hogy ne lássam
A szép szemed…

Bút adni boldog szívveréshez
Pompásan ért a cselszövény –
De az árnyékon, tudod édes,
Csak győz – a fény.

Gyóni Géza: Szerenád

I.

Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Száz ezüsthúron cseng fel a dal.
A te szépséged dalolója lettem,
S száz ezüst húron
A bánat játszik csontujjaival.

Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem.
Meglepem éjten a leányszobád.
Éjszárnyú pillék alusznak a kertben –
S száz ezüst húron
Úgy cseng föl hozzád a szerenád.

II.

Azt akarom, hogy énrólam álmodj
A rózsaszagú, mámoros éjben.
Azt akarom, hogy az én árnyékom
Mindig kísérjen.

Azt akarom, hogy dalomból szivjad
A szint, a szépet, az álmot, a vágyat –
S dalaim állják őrizve körül
Menyasszonyágyad.

Gyóni Géza: Felhők útján

Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.

Selyemhaj csillog napsugárban –
A felhő mindig távolabb –
Selyemhaj mondja: nyár van, nyár van,
Felhő csak a bús gondolat.

Egy pillantás – s a fájó sejtés
Csak átsuhan a lelkemen:
Hogy azt a felhőt, ezt a szép lányt
Én el nem érem sohasem.

Gyóni Géza: Hópelyhek

I.

Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
– Ugye nevettél akkor engem?

Azt hittem: elperzsel az arcod –
Őrült vágy vívott bennem harcot,
– De egy belső hang visszatartott.

S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
– Rá hallgatok, azt súgja: még ne!

II.

Te vagy a fény, a szin, a dal nekem –
Terólad írom legszebb énekem!

De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.

Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.

Mikor a kinom éget végtelen –
A dalt szivemnek lángján égetem.

S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:

Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.

S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.

Gyóni Géza: Öreg házban

Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.

A tearózsák most is nyitnak.
Egy tőnél macska hever.
Apó nézi: megállunk itt-ott,
Lesimít lassan egy-egy szirmot,
Hernyót, mit a földre seper.

Hószin agár mereng a lépcsőn.
Átlépjük. Ránk se szököd.
Csak várom, hogy az ajtót nyitja
A mosolygó lenszőke Gitta…
Igaz, hisz tőle jövök!

Bent semmi nesz. Be sem megyünk.
Széket tol apóka elém.
Egy vázában az ő virágja.
“Elviszem a Gitta nászára.”
S apó szól: “Hát… majd viszem én.”

A fénycsík, ni, hogy nő a lépcsőn:
A vén agár is szalad ám.
Lentről a macska oldalog.
Apó nevet… Komoly dolog.
S szól: “Gyerünk. Hol az a lány?”