Kék felhő száll a messzeségben,
Az úton egy leány közelg.
És míg a felhőt elkísérem,
Lassan jövünk közelb, közelb.
Selyemhaj csillog napsugárban –
A felhő mindig távolabb –
Selyemhaj mondja: nyár van, nyár van,
Felhő csak a bús gondolat.
Egy pillantás – s a fájó sejtés
Csak átsuhan a lelkemen:
Hogy azt a felhőt, ezt a szép lányt
Én el nem érem sohasem.
I.
Láttad a vágy tűzét szememben.
Láttál egy csókodért epednem.
– Ugye nevettél akkor engem?
Azt hittem: elperzsel az arcod –
Őrült vágy vívott bennem harcot,
– De egy belső hang visszatartott.
S bár csókod visz az üdvösségre
S a vágy alatt szívem elégne,
– Rá hallgatok, azt súgja: még ne!
II.
Te vagy a fény, a szin, a dal nekem –
Terólad írom legszebb énekem!
De te ne tudd meg azt soha, soha,
Hogy tehozzád sír mindenik sora.
Csak hamva szálljon hozzád nesztelen,
Ilyen szerelmes, csöndes éjfelen.
Mikor a kinom éget végtelen –
A dalt szivemnek lángján égetem.
S neved az éjben százszor elrebegve
Hamvát rábizom az éji szelekre:
Vigyék tehozzád. Párnádon elöntve
Legyen veled örökre, mindörökre.
S legyen rajt álmod tiszta, hófehér,
Mint a halott dal, mely szivedhez ér.
Öreg ház ajtaján nyitok be.
Rég jártam, rég ide én.
Apó jön, fehér, mint a tél,
Kezet nyujt, semmit sem beszél,
S megyünk az út kövecsén.
A tearózsák most is nyitnak.
Egy tőnél macska hever.
Apó nézi: megállunk itt-ott,
Lesimít lassan egy-egy szirmot,
Hernyót, mit a földre seper.
Hószin agár mereng a lépcsőn.
Átlépjük. Ránk se szököd.
Csak várom, hogy az ajtót nyitja
A mosolygó lenszőke Gitta…
Igaz, hisz tőle jövök!
Bent semmi nesz. Be sem megyünk.
Széket tol apóka elém.
Egy vázában az ő virágja.
“Elviszem a Gitta nászára.”
S apó szól: “Hát… majd viszem én.”
A fénycsík, ni, hogy nő a lépcsőn:
A vén agár is szalad ám.
Lentről a macska oldalog.
Apó nevet… Komoly dolog.
S szól: “Gyerünk. Hol az a lány?”
Behunyt szememnek barna kárpitjára
Akarom vagy se: járva, állva, fekve
Csak téged fest a látások ecsetje.
Ahogy ülsz békén. Ahogy lassu ivben
Karod mozditod lágyan és szeliden,
Kibomlott hajad igazitod hátra.
Szép szád hallgat, mint mesebeli rejtek.
Aztán fáradtan a kezed leejted.
Mint kinyilt nárcisz hull piros ruhádra.
A toronyóra kondul: kettő… három…
Aludni kéne… S gyűrt-vetett párnámon
Behunyt szemem az álmot fájva várja.
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.
Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.
Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.
Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem –
Enyém vagy mégis mindörökre.
Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: “Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.”
Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.
Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.
Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
“Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!”
Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.
Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.
Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.
S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.
Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.
Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.
Ha szivem fogná… Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.
Beszélt a nagy püspök: – aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, –
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.
Beszélt a nagy püspök. Palástja szegélyét
Csókolja a hívők imádságos serge.
Templom ajtajában koldus-nyomorék nép
Fillérért könyörög, bízva, reménykedve.
Mankós, öreg koldus nem nézi, mit löknek
Rongyos kalapjába – fillért, vagy ezüstöt –
Könnyes szemmel mondja csak a kijövőknek:
Ugye szépen beszélt a fiam – a püspök!…
Én hozzám is beköszöntött
Az első vig napsugár.
Kiváncsi tán, hogy mit csinál
Ez a fakó, bús madár.
Fényt derit a szürkeségbe,
Csillog, villog, csalogat –
Úgy szeretné földeritni
Búbánatos arcomat.
Maradj csak kint, jó napsugár,
Hirdesd másnak a tavaszt –
Bús szivembe ragyogásod
Jókedvet már nem fakaszt.
Elkomorul a kis sugár,
Rezeg, rezeg kínosan –
És a függöny nyilásán át
Szomorúan eloson.
Aztán újra rám borul a
Fojtó, árnyas szürkeség –
És a tavaszt ugy várom már,
Mint aggastyán a mesét…
Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.
S én arra gondolok, – ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?…
