Gyóni Géza versei

Gyóni Géza: Csend

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Árnyék suhan a kék vizen.
Bús gondolat – tévedt madár –
Rajzolta röptiben.

Bús gondolat, mely újra visszatér,
Bús gondolat, mely elgyötör, kisér:
Örök hajszában élve élni,
Harcolni semmiért.

Célt, célt, teremtő Istenem!
Célt, célt, mely ihlet, tűzz nekem.
Ne kóboroljak ebként utamon,
Megtörten, hitlenen.

Mondd: gyűrű vagyok a vizen,
Mely célodat tovább viszem
S a messze ködlő végtelenben
Eloszlik – semmi sem.

Mondd: por vagyok, mit szél vihet,
Por, melyből trónod építed.
De mondd! A lelkes porszem
Kér – önts belé hitet.

Csend. Nem zavarja semmi sem.
Csillagfény reszket a vizen.
Isten – lényednek egy sugára –
Te vagy a cél, hiszem!

Gyóni Géza: Te nem lehetsz…

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.

Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.

Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.

Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.

Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem –
Enyém vagy mégis mindörökre.

Gyóni Géza: Egy asszonyt várok

Ezer szem kérdi s meg nem érti:
Miért jöttem és mire várok?
S én Felelek: “Egy asszonyt várok.
Csöndesen! Meg ne riasszátok.”

Nesztelen úton messziről jön.
Karjai, válla gyöngyfehérek.
Leül mellém és halkan mondja:
Szeretlek téged és megértlek.

Megfogja tétova kezem
És vezet tiszta, hűs vizekhez.
Lábánál kisírom magam.
Anyám, szeretőm, hitvesem lesz.

Ezer szem néz, mint eszelősre
És úgy szánnak a mosolygások,
Amint suttogva egyre hajtom:
“Csitt! Csöndesen! Egy asszonyt várok!”

Gyóni Géza: Menekülés

Első szeretőm: a szomoruság,
Akihez egyszer hűtelen lettem,
Most visszatér
És visszakéri pünkösdi kedvem.

Sápadt asszonyom fekete leplét,
Amibe síró szivem takartam,
Lebbenni látom
És elsápasztja mosolygó ajkam.

Ó régi, régi a mi szerelmünk,
Víg bálakon és hűs templomokban
Egymásé voltunk.
Sosem szerette senkise jobban.

S egy sötét este mégis elhagytam.
Ragyogó, vidám asszonyhoz szöktem.
Azóta keres,
Azóta futok előle a ködben.

Kis gyáva gyermek, ó hogy szaladtam.
Jaj, vissza-visszanézni se mertem.
Mindjárt utólér,
Fekete leple suhog megettem.

Ha most a kezem valaki fogná.
Messze a tisztás, a napos, a fényes.
De odaérnénk,
Ha szivem fogná, édesem, édes.

Ha szivem fogná… Erdőben, ködben
Futok halálig, futok lihegve.
S jaj, ha megállok,
Megöl és betakar fekete leple.

Gyóni Géza: Beszélt a püspök

Beszélt a nagy püspök: – aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, –
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.

Beszélt a nagy püspök. Palástja szegélyét
Csókolja a hívők imádságos serge.
Templom ajtajában koldus-nyomorék nép
Fillérért könyörög, bízva, reménykedve.
Mankós, öreg koldus nem nézi, mit löknek
Rongyos kalapjába – fillért, vagy ezüstöt –
Könnyes szemmel mondja csak a kijövőknek:
Ugye szépen beszélt a fiam – a püspök!…

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, – szerelem?…

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény –
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban –
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, –
Ki tudja – miért?…

Gyóni Géza: Tábortűz mellett

– Mikor hasadoz már
Jó Kovács pajtásom
Fellege a ködöknek?
– Hasadoz már, pajtás,
Ágyúink szaggatják,
Hallod-e, hogy dörögnek!

– Három hete lesz már:
A napot se láttuk.
Azt se tudjuk, hol kel fel.
– Nem is addig, pajtás,
Míg innen a muszka
A pokolba nem nyergel.

– Köpönyegünk szine
Nem látszik a sártól,
Mely két hete ráborult.
– Legalább a muszka,
Ha rá-ráriasztunk,
Nem láthatja táborunk.

– Várunk sorompóján
Ugyancsak dobol már
A béke-cár sok vadja.
– Annyi baj legyen csak,
Jó helyen kopogtat,
Van ki vigan fogadja.

– Béüzent a beste
Mult szombaton este:
Adjuk oda várunkat.
– Ha neki nem jó kint,
Nekünk elég jó itt,
Arról ugyan kódulhat.

– Rohamra is indul,
Azt hiszi bolondul:
Birja, mint a huszárok.
– Jó várunk tövében
Muszka-temetőnek
Elég széles az árok.

– Nézd már, az ebadta,
Fészkét hová rakta
Sátrunk mellé egy gránát.
– Csak szivarom volna,
Sistergő tüzénél
Rágyujtanék legalább.

– Akad még egy kurta
Bent a bornyu-zugba,
Ha egér meg nem ette.
– Budai portámra
Ha betévedsz pajtás,
Havannát kapsz helyette.

– Rözsét hozz regruta,
Hadd lobogjon vigan,
Eb vacogjon szomorun.
Szivarunk füstjénél
Már mi csak kivárjuk,
Míg a muszka beleun.

Przemysl, 1914. október

Gyóni Géza: Békitő ünnepi ének

Ki messze mennél most, ha lábad
Rabszolgaláncok nem kötöznék:
Bús testvérem, te agyonfáradt,
E vig estén húzódjunk összébb.
Kit vonzanak a kék hegyek
S a minden kincset rejtő távol,
Bús testvérem, igyál egyet
Ma a felejtés italából.

Ezeregy évig hitegettek:
Várjunk az öröm Krisztusára.
S hogy mások fénybe henteregnek,
A mi szemünk vaksága bánja,
Mi sírtunk, mig azok nevettek.
Mi jajgattunk, ha muzsikáltak.
Mi fáztunk, ha ők melegedtek
És éheztünk, mert nem kináltak.

Nézd csak: a bőség hogy viháncol,
Dús palotákban vihog rajtunk.
Bús testvérem, az élet-táncból
Mi bitangmódra kimaradtunk.
Dús palotákban most világot
A mi szemünk lángjai gyújtnak,
Bús testvérem, te mindig bántott,
Nincs itt minálunk elárultabb.

Kinek nem élet már az élet,
Ki kéjjel gondolsz a halálra,
Ki nem vársz már örömvendéget
S milliókkal vagy testvér-árva,
Bús testvérem, jöjj ide mellém,
Kulcsold kezemre árva ujjad.
Bús testvérek a halál mellén
Jó, hogyha néha összebújnak.

Jó, hogyha máma összebújnak
S megbékült szivvel énekelnek:
Dicsőség légyen, hallelúja
Az áldott Hazugság-istennek,
Ki aranyszalmát hinteget
Minden rongyos koldús-jászolba,
S kinek kegyéből úr lehet
Ma éjszakán minden rabszolga.

Gyóni Géza: Búcsú

A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a jó akácfa már.
Nem száll elénk dal; illat elveszett –
Csöndben legyünk. Lásd, haldokol a nyár.

Virágeső várt nemrég minket itt
S míg lomb volt, nékünk suttogott a gally,
Nekik kitárta szívünk rejtekit,
Nekik szólt itt az eltitkolt sóhaj.

Ölelkező lomb sugva biztatott:
Hajolj szívemre te is, édesem,
S e kis levél, ez árva elhagyott,
A mi titkunkkal hal meg csöndesen.

Jer, jer végig még egyszer az úton,
Melyről szín, illat, minden elveszett –
E bús halódás csöndesít, tudom, –
Kulcsold imára kis fehér kezed!…