Mikor majd a magyar kertekben
Elfogyott az ember: a rózsa,
Marad egy szent, szomoru legény
S annak lesz még sírnivalója.
Jövő legény, be irigyellek,
Aki nótáját akkor zengi,
Mikor a mi nagy, magyar átkunk
Nem sínyli, hallja senki, senki.
Irodalom témájú versek
Juhász Gyula: Költők
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
József Attila: Bevezető
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot –
hejh burzsoá! hejh proletár! –
én, József Attila, itt vagyok!
1927. május
Somlyó Zoltán: A dal…
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
Petőfi Sándor: Dalaim
Petőfi Sándor: Dalaim - Lukács Sándor (Vers mindenkinek)
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánnyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömömben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsben,
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!
Pest, 1846. április 24-30.
József Attila: Gyöngysor
Szonett, te drágakő, te antik
Gyöngysor, Reá akasztlak ím,
Hűsen pihenj le vállain,
De fujtsd nyakát, ha dús brigantik
Orzó szavára hangja hallik
S nagy átkot mondj, ha bántja kín,
Őrködj okosan álmain
S tüzelj, ha könnyű könnye zajlik.
De meg ne mondd, hogy érte sírok,
– Szavadnak akkor úgyse hisz, –
Hogy verseket csak néki írok
S útam az őrülésbe visz.
Csak éjfelen, ha fénye csillog,
Csókold haját helyettem is.
1922.
Reményik Sándor: Érdemes?
Irodalom? Világirodalom?
Himalája. – Ez a vers ha megél,
Egy porszem lesz, – vagy az sem lesz talán, –
Mit táncoltat a szél.
S ha netalántán a hegyekre fújja:
Ugyan micsoda súly egy porszem súlya?
Mindegy. Megírtam.
És azzal fekszem le ma éjszakára:
Megnőtt egy porszemmel a Himalája.
1925.
Radnóti Miklós: Írás közben
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
1935. március 17.
Janus Pannonius: Pannónia dicsérete
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!
Babits Mihály: Ritmus a könyvről
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya –
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
1929. tavasz, a magyar Könyv ünnepére.