Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot –
hejh burzsoá! hejh proletár! –
én, József Attila, itt vagyok!
1927. május
Lidi nénémnek öccse itt,
Batu khán pesti rokona,
kenyéren élte éveit
s nem volt azúrkék paplana;
kinek verséért a halál
öles kondérban főz babot –
hejh burzsoá! hejh proletár! –
én, József Attila, itt vagyok!
1927. május
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.
De oh, ha vére csillapodni száll,
A gráciák övét elejti szépe:
Más hölgy tolong az istennő helyébe.
Asszony, minéműt köznap is talál.
Reszkess az égit így elveszteni!
Ha ő jelen, ha őt mosolygni látod:
Akkor, akkor ne múlassz költeni! –
Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; –
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!
1855. január
Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok – :
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés –
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.
Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!
1936.
“Gondolat a nap alatt” munkádnak címe. – Ne tréfálj.
Bujj pad alá vele, s lesz gondolat a pad alatt.
1829.
Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!
Erdőégésből néha szikra pattan,
A háta mögött láthatatlanul
A rengeteg lobog.
(De néha versben ég a rengeteg,
S egyetlen szikra lobbantotta fel,
Mely mindörökre látatlan marad.)
Viharból néha viharmadár röppen,
Mélyen, mélyen alatta
Morajlanak nem sejtett tengerek.
(De néha versben viharzik a tenger,
S ki tudja, merre tűnt el a sirály,
A víz színét szárnyával fölverő.)
Sárga levelet sodor messzire,
Időn, teren, mulandóságon át
A pantheonok ormára a szél.
(De néha nincs ősz, őszi lomb mögött,
S az ősz mögött csak egy beteg levél
Aranylik árván és rejtelmesen.)
Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába “idézném” a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon –
És nem jelennél meg.
De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig – Veled.
Akkor – zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket…
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat.
S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.
S csak azért írok, mert Te akarod.
1933. március 7.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Ha igazi, nagy bánatom van:
Köny fakad, nem dal a szívembül.
Ne féltsd a költőt a haláltól,
Akárhogy zokog énekében…
Ha dal fakad már bánatából.
Túl van minden nagyobb veszélyen!
Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)
Nagyot akarva: semmiségeken
Lovagoltam csak. Tett helyett beszéltem.
(De tetteim sora: szavak sora,
S ha szélbe fújtam, lelkem szállt a szélben.)
Tán nem vagyok más: rossz komédiás,
Ki lángot fúj s kardot nyel a tömegnek.
(De a kard éles, metszi torkomat,
S a lángban: égő izmaim remegnek.)
Dalt nekem, dalt, oly ihlettet,
A minőt még lant nem zengett,
A minőt még nem énekle
Sem pacsirta, sem fülmile!
Isteni láng, szent költészet!
Sugározd át énekemet:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Csillag fénye, nap sugara,
Szálljatok a lant húrjára.
Virágillat, madárének,
Lágy fuvalma a szellőnek,
Falombok titkos rezgése
Szövődjetek énekembe:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Emlékezet, – szelid holdfény;
Tünő délibáb – szép remény;
Sejtelmek tündér világa;
Vágyak távol menyországa;
Mitől a sziv ég és dobog –
Énekembe olvadjatok:
Mert ő tőlem dalt kiván!
Vérrel kötött szent szövetség,
Melyre áldást mondott az ég;
Nagy szivek nagy imádsága,
Lelkünk legszentebb vallása;
Honszeretet égi fénye –
Ontsd malasztod énekemre:
Mert ő tőlem dalt kiván!
S te örök üdv, örök bánat,
Melytől a sziv megnem válhat,
Csodás titok! együtt fény s árny,
Együtt felhő és szivárvány,
Égi szikra, oh szerelem!
Ihlesd, – szenteld meg énekem:
Mert ő tőlem dalt kiván!