Irodalom témájú versek

Somlyó Zoltán: A dal…

A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…

Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…

Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…

Arany János: Az ihlet perce

Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.

De oh, ha vére csillapodni száll,
A gráciák övét elejti szépe:
Más hölgy tolong az istennő helyébe.
Asszony, minéműt köznap is talál.

Reszkess az égit így elveszteni!
Ha ő jelen, ha őt mosolygni látod:
Akkor, akkor ne múlassz költeni! –

Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; –
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!

1855. január

Reményik Sándor: Ó, régi versek

Ó, régi versek: rozsdás fegyverek:
Segítsetek most, fényeskedjetek!
Ragyogjon égi sugár rajtatok,
Nem énmiattam, de miattatok – :
Miattad, árva erdélyi Sion:
Ragyogjon minden áldott alkalom,
Mikor a vers: esküvő, temetés,
Keresztelő és igehirdetés –
Összeolvad költő és lelkipásztor
S ember csak az, ki szelíden is bátor.

Ó, régi versek, rozsdás fegyverek,
Segítsetek és fényeskedjetek!!

1936.

Reményik Sándor: Mögötte

Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!

Erdőégésből néha szikra pattan,
A háta mögött láthatatlanul
A rengeteg lobog.

(De néha versben ég a rengeteg,
S egyetlen szikra lobbantotta fel,
Mely mindörökre látatlan marad.)

Viharból néha viharmadár röppen,
Mélyen, mélyen alatta
Morajlanak nem sejtett tengerek.

(De néha versben viharzik a tenger,
S ki tudja, merre tűnt el a sirály,
A víz színét szárnyával fölverő.)

Sárga levelet sodor messzire,
Időn, teren, mulandóságon át
A pantheonok ormára a szél.

(De néha nincs ősz, őszi lomb mögött,
S az ősz mögött csak egy beteg levél
Aranylik árván és rejtelmesen.)

Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!

Reményik Sándor: Idézőjelek

Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába “idézném” a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon –
És nem jelennél meg.

De mikor hosszú, bús aszály után
Indulnak harmatozni az egek,
S szívem vad, meddő sziklái közül
Új forrás szökken, új patak ered,
Mint az ős-föld az ős-ég harmatával:
Úgy vagyok telve színültig – Veled.

Akkor – zengjek akármiről,
Tudom: a hang nem enyém, de tied.
S hogy el ne lopjam hattyútollaid,
Szeretnék felplántálni mindenütt
Óriási idézőjeleket…
Idézőjeleket: vaskapcsokat,
Nézzétek: ez itt megint nem enyém,
Piroskáé volt ez a gondolat.

S most, hogy szellemidéző dobogással
Ez a kis írógép kopog, kopog,
Jól tudom, hogy szíved dobban a gépben,
S bár nem emlékszem a szemedre, szádra,
Én halhatatlanul veled vagyok.

S csak azért írok, mert Te akarod.

1933. március 7.

Oláh Gábor: Enyhe tiltakozás

Lelepleztek. Jó. Megadom magam.
Zsonglőrködtem, bevallom, a szavakkal.
(De e szavak véremmel véresek,
S ki beléjük vág: a szivembe vagdal.)

Nagyot akarva: semmiségeken
Lovagoltam csak. Tett helyett beszéltem.
(De tetteim sora: szavak sora,
S ha szélbe fújtam, lelkem szállt a szélben.)

Tán nem vagyok más: rossz komédiás,
Ki lángot fúj s kardot nyel a tömegnek.
(De a kard éles, metszi torkomat,
S a lángban: égő izmaim remegnek.)

Kisfaludy Atala: Midőn tőlem dalt kívánt

Dalt nekem, dalt, oly ihlettet,
A minőt még lant nem zengett,
A minőt még nem énekle
Sem pacsirta, sem fülmile!
Isteni láng, szent költészet!
Sugározd át énekemet:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Csillag fénye, nap sugara,
Szálljatok a lant húrjára.
Virágillat, madárének,
Lágy fuvalma a szellőnek,
Falombok titkos rezgése
Szövődjetek énekembe:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Emlékezet, – szelid holdfény;
Tünő délibáb – szép remény;
Sejtelmek tündér világa;
Vágyak távol menyországa;
Mitől a sziv ég és dobog –
Énekembe olvadjatok:
Mert ő tőlem dalt kiván!

Vérrel kötött szent szövetség,
Melyre áldást mondott az ég;
Nagy szivek nagy imádsága,
Lelkünk legszentebb vallása;
Honszeretet égi fénye –
Ontsd malasztod énekemre:
Mert ő tőlem dalt kiván!

S te örök üdv, örök bánat,
Melytől a sziv megnem válhat,
Csodás titok! együtt fény s árny,
Együtt felhő és szivárvány,
Égi szikra, oh szerelem!
Ihlesd, – szenteld meg énekem:
Mert ő tőlem dalt kiván!