Czóbel Minka versei

Czóbel Minka: Mulandóság

Tél van, hólepte szép fehér hideg tél,
elmúlt a földről bűbáj, szín és élet,
Csak csöndes álom – s vágyak végtelenje,
mely tetszhalott szívemben újra éled.
Miért vágyódnék fakadó tavaszra?
miért várnám a rózsa felnyílását,
Mért áhítnám az élet tünde fényét,
ha már előre látom elmúlását?

Magányos szívem néha visszadobban
más szív vigasztaló gyöngéd szavára,
Mit ér, mit ér, ha édes szeretetnek,
gyöngéd vigasznak keserű az ára?
Mit ér, hogy van még nehány jó barátom,
hogy szívem érez, hisz, remél, szeret?
Ha úgy is mind, mind elszakadnak tőlem,
mint őszi fáról hervadt levelek.

Czóbel Minka: ???

Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.

Madárdallal mért csal virágot
Föld felszínére kikelet,
Ha már ott leng enyészet hamva
A fakadó bimbó felett?

Szívünket mért, oh mért ámítja
A hit, remény s a szerelem,
Ha múló minden érzeményünk,
Csak szenvedésünk végtelen?

Czóbel Minka: Csillagok

Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.

Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja
Nevemen szólitnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.

Már kézen ragadnak –
im, a tulsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.

Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég, s föld ujra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.

Czóbel Minka: Öröm

De régen is nem láttalak,
Te tünde égi szép alak:
Küzdő, halandó életén
Felcsillanó édes remény!

Midőn a percz megáll veled
Már nem remény, öröm neved,
Egy láz, egy mámor, – semmi más.
Egy felvirúló hervadás.

Egy nyiló-hulló szép virág,
Mit csak a percz kegyelme ád.
A bimbó, még fakadni kész, –
Virága már a porba vész.

Nem változó bár lényeged, –
– Elmúlt a percz, – elszáll veled,
Hová? ki tudja hol hazád?
Mi más alak borúl reád?

Jöjj vissza, jöjj! tekints felém!
Terjeszsz fényt éltem bús egén,
Ha perczre bár, csak lássalak:
Szép, boldogító pillanat!

Czóbel Minka: Napraforgó királyné

Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.

Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.

Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.

Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.

De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.

Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.

Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.

Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.

De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.

Czóbel Minka: Egyszer volt…

Egyszer volt, hol nem volt –
Mi van szép a múltba?
Hogy vissza nem jöhet,
Hogy idejét múlta!

Egyszer volt egy virág, –
Elmúlt a tavasza,
Nem viríthat többé
Idegen tavaszra.

Volt egy fehér felhő
Odafenn az égen,
Fuvalom elkapta,
Széjjelmosta régen.

Volt egyszer egy sugár,
Széjjel áradt fénye,
Örök, határtalan,
Nagy végtelenségbe.

Soha többé azt az
Egy sugárt nem látod,
Hiába keresnéd
Azt az egy virágot.

Egyetlen egy út van,
A mely hozzá vezet:
Hamvas, ködös, édes,
Fájó emlékezet!

Czóbel Minka: Örökre, mindörökre

Ha érzésed, ha vágyad van,
Temesd el hűs magányba,
Megfejthetlen titok marad
A boldogság talánya.
Hiába űzöd – elvonul
Csalóka, szürke ködbe,
S te tőle távol elmaradsz
Örökre, mindörökre.

Ha életed reménytelen,
Ha többé már nem kérded:
A holnap, a titkos jövő
Még mit tehetne érted?
Ne gondold, hogy nyugalmat lelsz,
Hisz’ életedhez kötve
A föld röge, a föld pora,
Örökre, mindörökre.

De csendesen, csak csendesen,
Egy távol fényre várunk,
Ez örök éjjelünk talán?
Vagy örök napsugárunk?
Egy fehér fátyol szállt le rád,
Szemed már el van födve –
Pihenhetsz édes-csendesen
Örökre, mindörökre.