Czóbel Minka: Mulandóság

Tél van, hólepte szép fehér hideg tél,
elmúlt a földről bűbáj, szín és élet,
Csak csöndes álom – s vágyak végtelenje,
mely tetszhalott szívemben újra éled.
Miért vágyódnék fakadó tavaszra?
miért várnám a rózsa felnyílását,
Mért áhítnám az élet tünde fényét,
ha már előre látom elmúlását?

Magányos szívem néha visszadobban
más szív vigasztaló gyöngéd szavára,
Mit ér, mit ér, ha édes szeretetnek,
gyöngéd vigasznak keserű az ára?
Mit ér, hogy van még nehány jó barátom,
hogy szívem érez, hisz, remél, szeret?
Ha úgy is mind, mind elszakadnak tőlem,
mint őszi fáról hervadt levelek.

Czóbel Minka: ???

Miért kisértesz ősi kérdés:
Miért az élet oly nehéz?
Mosoly miért repül az ajkra,
Ha végre is csak könybe vész.

Madárdallal mért csal virágot
Föld felszínére kikelet,
Ha már ott leng enyészet hamva
A fakadó bimbó felett?

Szívünket mért, oh mért ámítja
A hit, remény s a szerelem,
Ha múló minden érzeményünk,
Csak szenvedésünk végtelen?

Czóbel Minka: Csillagok

Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.

Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja
Nevemen szólitnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.

Már kézen ragadnak –
im, a tulsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.

Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég, s föld ujra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.

Czóbel Minka: Öröm

De régen is nem láttalak,
Te tünde égi szép alak:
Küzdő, halandó életén
Felcsillanó édes remény!

Midőn a percz megáll veled
Már nem remény, öröm neved,
Egy láz, egy mámor, – semmi más.
Egy felvirúló hervadás.

Egy nyiló-hulló szép virág,
Mit csak a percz kegyelme ád.
A bimbó, még fakadni kész, –
Virága már a porba vész.

Nem változó bár lényeged, –
– Elmúlt a percz, – elszáll veled,
Hová? ki tudja hol hazád?
Mi más alak borúl reád?

Jöjj vissza, jöjj! tekints felém!
Terjeszsz fényt éltem bús egén,
Ha perczre bár, csak lássalak:
Szép, boldogító pillanat!

Czóbel Minka: Alkony

Belepte első hó pihéje
Dombok hullámos vonalát,
Fehér dombok, szürke téli ég alatt.
Csak nyugaton szüremlik át
Pirosas-sárgás esti fény,
Mint egy emlékezet
A hó felett.

Falu, gyalogösvényén,
Barnára taposott ösvényen
Fehér hó közt, jön most a csürhe:
Kis kondorszőrű malaczok
Hosszú orrú bozontos disznók.
Rövid vágtába
Piczi lábuk himbálja
Gömbölyded hátukat.
Hosszú fülük fel és le lebben,
Mind sebesebben:
Haza felé! haza felé!
Rövid vágtába,
Egymás nyomába
A csürhe elhalad
Szürke téli ég alatt.

Fehéren
Száll az alkony,
Világos-sötéten
Száll az alkony, száll a csend,
Havas háztetők kéményéből,
Füst szállong,
Ide-oda lebbenve szét oszlik,
Mint egy emlékezet,
A táj felett.

Czóbel Minka: A mosoly

Rózsaszin márványból
Van szép palotája,
Szűz-fehér selyemből
Uszályos ruhája,
Fején kis korona
Rubintból, gyémántból,
Övén aranycsillag
Fonott holdsugárból.

Szava, mozdulása
Szerelemre válik,
Ki látja, szereti,
Kiséri halálig,
Boldog lesz, kit érint
Lágy, puha kezével,
Minden sebet gyógyit
Egy tekintetével.

De ki egyszer is csak
Mosolyát meglátta,
Zavaros lett annak
Minden boldogsága.
Boszorkány mosolya
Csak úgy sziven kapja,
Mintha mérges kigyó
Szivébe harapna.

Czóbel Minka: Napraforgó királyné

Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.

Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.

Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.

Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.

De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.

Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.

Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.

Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.

De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.