Zúg a havas erdő magas koronája
Éjszaki szél rajta veszett tánczát járja.
Elszáradt levelek csörögnek a szélben,
Rémek keringnek a fátyolos nagy éjben.
Ezer titokteljes, ösmeretlen hangba
Bevegyül a holtak rég elnémult hangja
Nevemen szólitnak, halkan rám nevetnek
Lágy ölébe hívnak csendes enyészetnek.
Már kézen ragadnak –
im, a tulsó végről
Lefoszlott a fátyol a nagy ködös égről.
Előbb csak egy csillag halk sugárú fénye
Majd beolvad a köd tiszta csillagfénybe.
Ezer csillag ragyog le a havas földre,
Hó alatt megmozdul jövő tavasz zöldje,
Elszállnak a holtak, ég, s föld ujra éled
– Nem, még nincs ideje –
ismét tart az élet.
