Czóbel Minka versei

Czóbel Minka: A por

Repül a por az őszi táj felett,
– Hamvas, kavargó, könnyű fellegek –
Felkél a hazatérő nyáj nyomán
Az utak széles, hosszú vonalán,
Nagy csordák fehér sokasága benne,
Mintha egy hadsereg dobogva menne,
Most gyors, rövid mozgással általvágja
A falu göndörszőrű disznónyája.
Sötétebb színben, simább mozdulattal,
A vidám, fürge ménes haza nyargal,
Aztán libák, fehér szárnynyal repesve,
Gágogva. – Csak mindinkább száll az estve.
Árnyképekként már elvonultak mind.
Csak por az úton s néma csend megint. –
A láthatáron nyárfák koronája,
Levélzetük égő világos sárga,
Kék ég lapjáról élesen leválnak
Finom metszésű, ízzó sárga ágak.
Aranykévéket dob a por felébe
Estsugarak hosszúra nyújtott vége.
Csak száll a por aranynyal áttört leple
Az őszi tájat hullámával fedve.
Hideg fénynyel keresztül csillan rajta
Egy nádastó víztükre, szines partja.
Szétszórt vályogkunyhók a nádas mellett,
S nyár folytán gazdagra vadult kis kertek:
Nagy napraforgó lehajtott fejével,
Zöld csodafa, mesés levélzetével,
Távol kelet varázslatos virága,
Élesre rajzolva, gyümölcse, ága,
A szerb tövis, piros álkörmös szárak
Dúsan fejlődve egymás mellett állnak.
Virágok ingadozva hajlanak:
Bűvös színek a por-fátyol alatt,
Világos álom elmosódott képe;
Arany csillám a rózsaszínü égbe’.
Minden felszálló elrepült parányba’
Az anyaföldnek egy-egy édes álma:
Rég elvirult növényzetek pora,
Elhamvadt nemzedékek tábora,
Szétomlott sziklák foszlott törmeléke. –
Csak száll a por a finom esti légbe,
S örökre egyesülve benne téved
Az elmúló – kifogyhatatlan élet.

Czóbel Minka: Hármas vigasz

I.

Rá nehezűlt lassan szivemre az élet.
Istenem, körültem de nagyon sötét lett!
De nem – hiszen van még lelkemnek egy álma

* * *

Mintha csak egyszerre a vigasz megszállna!

II.

Jártam a sok távol idegen vidéket,
Tenger bánatomtól az ég is sötét lett.
Jártam messze, távol, ösmeretlen földön
A fű is elszáradt lábam nyomán, zöldön.
S most hogy vissza tértem, most hogy itthon vagyok,
Mintha szét szórhatnám a tenger bánatot.

III.

Sűrübb, sötétebb lesz felettem a felleg…
Keresek, nálamnál egy szomorúbb lelket,
Vigaszt mondok neki, – ha hallgat a szóra,
Tán az én szivem is megvigasztalódna?

Czóbel Minka: Hó

A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,
Húllnak, egyre húllnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.

* * *

Csodálatos összhang sohsem hallott mása:
Mámoritó dallam, fehér hóomlásba’,
Csöndes várakozás bóditó nyugalma,
Meg nem látott képbe’, meg nem hallott dalba’.

Mintha most egy alak fényesen kiválna:
Fehér égi angyal földig érő szárnya.
Halál, vagy szeretet? vagy semmi? – vagy béke?

* * *

Sűrűn húlló fehér hópelyhek a légbe’!

Czóbel Minka: Tavaszi eső

Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.

Világos zöld réten
Sárga kelyhek nőnek, –
Egyhangún hull cseppje
Tavaszi esőnek.

Zöldes szürke folyam
Elhaladó habja
Jön-megy, – mint az élet
Minden egyes napja.

Jön-megy, feltarthatlan’
Ködös messzeségbe’,
Egy elhalad, más jön –
Soha sincsen vége.

Elfolyó habjába
Eső cseppek hullnak,
Parti sáslevelek
Hullámába nyulnak.

Apró lépésekkel
Kékes feketében
Sötét varju sétál
Világos zöld réten.

Parthoz ér, egy perczre
A folyamba bámul
S kimérten inni kezd
Elfolyó habjábul.

Czóbel Minka: Pávacsillagok

Kerti utra lassan hullnak
Zsugorodott falevelek,
Megcsörrennek, elsiklanak
Apró kövű porond felett.

Kanyargó út, rég elhagyott –
Mely ápolta eltünt a kéz,
Vágott széle össze lapúl –
– Dudvásodik – bozótba vész.

Keresztül a kavics uton
Mint egy barna lomha árnyék,
Kőrisfának roncsolt ága
Korhadt, letört – törzse áll még.

Az út végén szürke korlát
Tán a régi házhoz vezet?
Termés kövén napfény játszik
Mint egy múló emlékezet.

Sárgán süt a lemenő nap
Korlát szürke kőfalára,
Szürke falon kéken csillan
Itt egy páva, ott egy páva.

Czóbel Minka: Alkony

Belepte első hó pihéje
Dombok hullámos vonalát,
Fehér dombok, szürke téli ég alatt.
Csak nyugaton szüremlik át
Pirosas-sárgás esti fény,
Mint egy emlékezet
A hó felett.

Falu, gyalogösvényén,
Barnára taposott ösvényen
Fehér hó közt, jön most a csürhe:
Kis kondorszőrű malaczok
Hosszú orrú bozontos disznók.
Rövid vágtába
Piczi lábuk himbálja
Gömbölyded hátukat.
Hosszú fülük fel és le lebben,
Mind sebesebben:
Haza felé! haza felé!
Rövid vágtába,
Egymás nyomába
A csürhe elhalad
Szürke téli ég alatt.

Fehéren
Száll az alkony,
Világos-sötéten
Száll az alkony, száll a csend,
Havas háztetők kéményéből,
Füst szállong,
Ide-oda lebbenve szét oszlik,
Mint egy emlékezet,
A táj felett.

Czóbel Minka: A mosoly

Rózsaszin márványból
Van szép palotája,
Szűz-fehér selyemből
Uszályos ruhája,
Fején kis korona
Rubintból, gyémántból,
Övén aranycsillag
Fonott holdsugárból.

Szava, mozdulása
Szerelemre válik,
Ki látja, szereti,
Kiséri halálig,
Boldog lesz, kit érint
Lágy, puha kezével,
Minden sebet gyógyit
Egy tekintetével.

De ki egyszer is csak
Mosolyát meglátta,
Zavaros lett annak
Minden boldogsága.
Boszorkány mosolya
Csak úgy sziven kapja,
Mintha mérges kigyó
Szivébe harapna.

Czóbel Minka: Napraforgó királyné

Szolgálóim szürke pókok,
Fonjatok gyorsan serényen,
Hogy a fátyol lenge fátyol
Még vasárnap készen légyen.

Szivárványos lágy ezüstből
Légyen fonva minden szála,
Szőjétek a tündérfátyolt
Szép leányom homlokára.

Napraforgó palotámba
Szombat este készen várom
Lenge fátyolt – mert menyasszony
Kis leányom, szép leányom.

Százezer pók nagy serényen
Fátyol vékony szálát fonja,
Nagy szövő szék – széles tarló
Vékony szállal már bevonva.

De nem tudják össze szőni,
Mert a szálat minden éjjel
Irigy csintalankodással
Hűvös szellő tépi széjjel.

Lágyan össze gombolyitja,
Röpiti a tarlón végig,
Föl egész a napsugáros
Kékben uszó magas égig.

Kékben uszó magas égen
Fehér szálak megragadnak,
Foszlányos kis felhő képen
Távol kékben fenn maradnak.

Napraforgó palotában
Szép menyasszony mindig várja
Hogy a fátyolt, lenge fátyolt
Homlokára tűzi párja.

De ellebben minden éjjel
Fehér fátyol, lenge fátyol,
Tépett szála játszik, csillan
Széles tarlón közel, távol.