A hó kifárasztott, vihar utam állta,
Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,
Húllnak, egyre húllnak a fehér hópelyhek,
Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.
* * *
Csodálatos összhang sohsem hallott mása:
Mámoritó dallam, fehér hóomlásba’,
Csöndes várakozás bóditó nyugalma,
Meg nem látott képbe’, meg nem hallott dalba’.
Mintha most egy alak fényesen kiválna:
Fehér égi angyal földig érő szárnya.
Halál, vagy szeretet? vagy semmi? – vagy béke?
* * *
Sűrűn húlló fehér hópelyhek a légbe’!
Szomorúan vár a kis lány,
De régen is várja,
Messze földről mikor jön el
Hozzá a babája?
Sok ideje nem hallott már
Távol kedveséről,
Csak legalább egy sor irás
Jönne a kezétől!
Sok ideig hiába várt
Hirre, feleletre –
Egyszerre csak a kedvese
Ottan áll mellette.
Örül a lány – de öröme
Már az sem a régi,
Fél év előtt, hej de máskép
Örült volna néki!
Nem a szíve lett hűtelen,
Csak öröme bágyadt,
Abba a sok dobogásba
Szív is bele fárad.
Barna legény hű kedvessel,
Ha az ég megáldott,
Soh’se hagyd bús árvaságba
Hajlékony virágod.
Vagy ha sorsod útra késztet,
Hogy ha el kell menni,
El ne felejts a távolból
Hiradással lenni.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, –
Ha az Isten úgy akarja.
Visszajöhet régi kedved,
Embertársad megszerethet,
Orvoslás jön minden bajra –
Ha az Isten úgy akarja.
A felhőket miért nézed?
Édes boldogság a részed,
Könnytől-ázott földnek sarja, –
Ha az Isten úgy akarja.
Világos lesz élted napja,
Tiszta szíved gondolatja,
Kétség lelked már nem marja –
Ha az Isten úgy akarja.
Fáradt vagy már, – nézz az égre!
Az a nap is eljön végre:
Elringat a halál karja –
Ha az Isten úgy akarja.
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ha másodszor egy kedves lényt
Sors tőled elragad,
Megkettőzött a fájdalom,
Mely lomhán rád szakad.
Ha harmadízben búcsúzál
Még égetőbb a seb,
A kín, mely lelked fogja át,
Még szörnyűbb, élesebb.
Mert már nem őrzöd vigaszul
Szentelt emlékidet,
Hiszen tudod: – előbb-utóbb
Feledni fog szíved.
Egyedül egyedül a világot járja
Földi lény, földi sziv
Sohsem lehet párja.
Annyi ha meglehet,
Hogy ép múlóképen
Szerelem csillan fel
Egy vagy más szemében.
De ő nem felelhet,
De ő meg nem állhat,
Szárnya repülése
Másra sohsem várhat.
Miért tétovázna?
De minek is várna?
Boszorkány leánynak
Legjobb társ a szárnya.
Csillaghullás a nagy égbe,
Boszorkányok esti légbe.
Csillaglángot szórnak széjjel
Boszorkányok minden éjjel.
Egyik a lángot megkapja,
Másik dobja, tova adja.
Sugarában röpke lángnak,
Boszorkányok úsznak szállnak.
Uszik a sok lenge alak,
Mint hullámban fényes halak.
Elsiklanak egymás mellett,
Könnyeden, mint egy lehellet.
Lehúzódnak, felkerülnek,
Csillagfénybe elmerülnek.
Játszik csillagok tüzébe
Boszorkányok szeme fénye.
Boszorkányok csöndes éjjel
Csillaglángot szórnak széjjel.
Hullnak, hullnak csillaglángok,
Játszanak a boszorkányok.
Aranyszemű békák néznek
Egy vizi rózsára,
Fehér rózsa tó vizében
Inog hosszú szára.
Tó vizében hosszú békák
Koszorúban állnak,
Bánatosan énekelnek
A fehér virágnak.
Felkél a hold, elsikamlik
Aranyba szőtt fénye,
Vissza csillan, majd felvillan
Sürü tó vizébe.
Aranyszemű hosszú békák
A virágot nézik,
Mozdulatlan tekintettel
Majd hogy megigézik.
Többen jönnek, hivják egymást,
Egymásnak felelnek,
Holdvilágnál bánatosan
Tovább énekelnek.
Ha illatos nyár tova lebben,
Ősz tisztje, hogy virágot szedjen,
Ki kérdi, a selymes mezőt
Hány díszíté? – Később, előbb
Elhal mind, mind; majd jő a tél,
Kegyetlen-jó, hideg, fehér.
Elnémul élet, gondolat
A fehér szemfedél alatt.
S mit lázasan keresni véltünk,
Mit vártunk, óhajtánk, reméltünk,
A boldogság, a nyugalom
Ki tudja tán?…
Ott van a túlsó oldalon?
Csendesülj le háborgó sziv,
Nem oly messze, még se, még se
Mint hogy látszik, a halálnak
Nyugovása, pihenése.
Milyen lesz majd elnyugodni?
Milyen lesz majd megpihenni?
Milyen lesz majd az a kétes
Büvös-bájos titkos semmi?
Az a semmi, melynek fátyla
A valót csak eltakarja,
Melynek ölelésre készen
Mámoritó hivó karja.
Az a semmi mely valóság,
Földön el nem képzelt béke,
Távol napnak fénysugára,
Menynek bűvös édessége.
Fény, melyet szemünk nem látott,
Béke, mit szivünk nem érzett,
Semmin túl az örök minden –
Hogy óhajtlak, várlak téged!
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem – az is alig vagyon.
Szívemben is forog ilyen négyes kerék,
Hajtja gondolatom, csak feléd, csak feléd.
Rég megőrölhette volna a bánatot,
Melyet távozásod a szívemben hagyott.
Rég megőrölhette volna a szívemet
Az a gond, mely váltó, de sohasem feled.
Mikor jön már szélcsend, békesség, nyugalom,
Mikor csendesül le e nyugtalan malom?
