Ott áll a Nyír, a karcsú jövevény,
Az erdőtisztás kellő közepén
És csupa fény.
“Az idegen fa ágál, törtet” –
Mordulnak rá a barna törzsek.
“Nem közénk való – szól a Gyertyán
Maradt volna a Nyír homokján.”
A Tölgy uraknak nincs inyére,
Hogy csillog s gyér a terebélye.
A Juharok szemére hányják:
Nem növeli az erdők árnyát.
A barna törzsű terebély fák
Az idegen fát megtagadják:
Mert a napfénnyel szerlembe’ él
S ezüst fehér.
1931.
Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg – ha száll az éjjel… –
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat
Feléd sóhajtva lendít szárnyat:
Te tudod, Uram, hogy’ legyen!
Sóhajtok, meghajtom fejem,
Hol minden gyarló, minden véges,
A legjobbja is százszor vétkes,
Aki bűnt vall – aki szenved,
Ha elnyeri-é a kegyelmet?…
Te tudod, Uram.
1930.
Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Túladva rajt’ magadat jobbnak érzed,
Kitisztul ez a fellegterhes élet
És nem ígéz egy gonosz hatalom.
S a nóta vége: – jön egy fuvalom,
Egy fuvalom, mi illat,
Egy sóhaj, ami tikkadt,
Szikrák lobbannak ki a képzeletből,
S az elszenderült posványos vizekről
Lengve, lebegve, mint a lidércek,
Jönnek, s az álmot űzve igéznek
A tűzszemű vágyak…
És sírnak a hűbbek, a jobbak, a szebbek,
Mert az érzékek emlékeznek.
1931.
Valahogy minden elszürkült, fakó,
Meghalt a Napbanálmodó,
A rögből sarjadt ős pannon remek,
A majd száz éves óriás gyerek.
Egyszemű, mint a nap, és szétsugárzó,
A harminc millióval játszó,
A nagyhitű, ki várja a csodát,
A napszemű, ki az időkbe lát.
A Naphegy alkonyát hírré teszem,
Hogy tudja meg, a magyar végzeten
Sok-sok magát beteggé jajgató:
Fölszállt a napban szépet álmodó!
De ott is, ahogy mindhalálig,
A harminc millióval játszik,
Mely fölvonul majd a futó időben,
Hitben, értékben, számban nagyra nőtten.
1929.
Ki soká él, sokat temet,
Ki túlélted testvéridet,
Ki kortársaidat elhantolod –
Az Időnek, mely itt hagyott,
Hogy mélázgass a késő napsütésen,
Nehézveretű bánatpénzben
Minden óráért vámot kell fizetned:
Javakkal, melyek már gyéren fizetnek,
Álmokból, melyek a szivedben laknak,
Szellemedből a termő gallyak
Rügyével, melyet meghagyott a dér,
S mert így termelni mit sem ér,
Hát lustán, elárvult szegényen
Mélázgatunk a napsütésben,
S amíg a kaszás el nem bánt velünk,
Csak temetünk.
1933.
Nem kell nékem senki fiának tetszése
Csak a te tetszésed,
Kincses ház nékem a magam szegénysége
Mikor te értékled.
Szivem édes Zsókja, az értékelésbe,
Az odaadásba
Nincs teneked párod;
Nem kell énnekem a mások udvarlása,
Csak a te szívednek felém dobbanása,
Csak a te tetszésed,
A te szívverésed,
A te udvarlásod.
1925. december 24.
Végeztem… Mi az ami hátra van még?
Elgondolom: ha lóra kapnék,
Ballagva szótlan, kantárt megeresztve –
Már alkonyatig nyomom veszne.
Léptetve lassan húznék, mint az árnyék,
Csak Isten tudná, merre járnék.
Az útas, aki rám köszöntne némán,
Utánam nézne hosszan, mélán.
S úgy látná, mintha távolodva tőle,
A ló, a lovas egyre nőne,
S az alkony égre rőten odavetve,
Egy suhanással éjbe veszne.
Én meg csak mennék szónak meg sem állva,
A nappalból az éjszakába –
Ahogy felültem, többé le se szállnék,
Tova huzódnám, mint az árnyék.
Hirek jönnének: itt is, ott is láttak,
Ő maga bús, a lova fáradt.
S a legutolsó rólam itt a földön
Azt hírlené: már vissza sem jön.
Lehajtott fővel, kantárt odavetve,
Mind beljebb tart egy rengetegbe,
Lova csüggedten lépdel az avarba,
És rajt a lovas meg van halva.
Gyötör a jóság; gondja tűrhetetlen,
Jó éjszakám volt – csend van a szivemben,
Vidám a regg s az asszony gondja – kény.
Bánt rajtam feledt riadt pillantása,
Minek az asszony féltő gondozása
Annak, ki mint én, ha vén is – legény.
De jaj, ha egy rossz óra meggyötör,
A vén legény kedve sudárba tör
S egy halk fohászban hódol asszonyának.
Megáldja gondja nyűgösségét,
Oh asszony-jóság, asszony-hűség,
Terjeszd fölébem védő galambszárnyad!
1931.
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Megyek: te nem jössz: ülök: nincs sehol;
Könyvet ütök fel: te nem olvasol –
Nem ülsz szorosan a lovas megett,
Nem osztod dél- és estebédemet.
Gond, ne bujkálj! jöjj elé legott!
Házibarátul jobb a megszokott.
S amíg te itt vagy, egyéb jó hiján,
A házba nem tör véred, a zsivány.
Vén cimbora, hát ne várj új hivást –
A gond ha bujkál, félem a csapást.
Így volt-e tervedben Uram?
Virrasztó szemed csukva van,
Nem döntöd el, ki győz, ki essék,
Az isteni bús semlegesség,
Sorsára bízta e szép csillagot.
Ez lázban égett, dacban lobogott,
S te pillanatra lehunytad szemed.
“Az Isten alszik…” Kain fölmered,
Husángra kapva, milliókban áll fel.
Mire felnézel Uram, úgy lehet,
Nem lesz itt se Kain, sem Ábel.
S kiállva fénylő bolygóid sorából,
Lesz csillagod, mely mindörökre gyászol,
Fekete bolygód óh Uram!
Mert semleges vagy s szemed csukva van.
1916.
