Ott áll a Nyír, a karcsú jövevény,
Az erdőtisztás kellő közepén
És csupa fény.
“Az idegen fa ágál, törtet” –
Mordulnak rá a barna törzsek.
“Nem közénk való – szól a Gyertyán
Maradt volna a Nyír homokján.”
A Tölgy uraknak nincs inyére,
Hogy csillog s gyér a terebélye.
A Juharok szemére hányják:
Nem növeli az erdők árnyát.
A barna törzsű terebély fák
Az idegen fát megtagadják:
Mert a napfénnyel szerlembe’ él
S ezüst fehér.
1931.
Ki soká él, sokat temet,
Ki túlélted testvéridet,
Ki kortársaidat elhantolod –
Az Időnek, mely itt hagyott,
Hogy mélázgass a késő napsütésen,
Nehézveretű bánatpénzben
Minden óráért vámot kell fizetned:
Javakkal, melyek már gyéren fizetnek,
Álmokból, melyek a szivedben laknak,
Szellemedből a termő gallyak
Rügyével, melyet meghagyott a dér,
S mert így termelni mit sem ér,
Hát lustán, elárvult szegényen
Mélázgatunk a napsütésben,
S amíg a kaszás el nem bánt velünk,
Csak temetünk.
1933.
Nem kell nékem senki fiának tetszése
Csak a te tetszésed,
Kincses ház nékem a magam szegénysége
Mikor te értékled.
Szivem édes Zsókja, az értékelésbe,
Az odaadásba
Nincs teneked párod;
Nem kell énnekem a mások udvarlása,
Csak a te szívednek felém dobbanása,
Csak a te tetszésed,
A te szívverésed,
A te udvarlásod.
1925. december 24.
Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg – ha száll az éjjel… –
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat
Feléd sóhajtva lendít szárnyat:
Te tudod, Uram, hogy’ legyen!
Sóhajtok, meghajtom fejem,
Hol minden gyarló, minden véges,
A legjobbja is százszor vétkes,
Aki bűnt vall – aki szenved,
Ha elnyeri-é a kegyelmet?…
Te tudod, Uram.
1930.
Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Túladva rajt’ magadat jobbnak érzed,
Kitisztul ez a fellegterhes élet
És nem ígéz egy gonosz hatalom.
S a nóta vége: – jön egy fuvalom,
Egy fuvalom, mi illat,
Egy sóhaj, ami tikkadt,
Szikrák lobbannak ki a képzeletből,
S az elszenderült posványos vizekről
Lengve, lebegve, mint a lidércek,
Jönnek, s az álmot űzve igéznek
A tűzszemű vágyak…
És sírnak a hűbbek, a jobbak, a szebbek,
Mert az érzékek emlékeznek.
1931.
Valahogy minden elszürkült, fakó,
Meghalt a Napbanálmodó,
A rögből sarjadt ős pannon remek,
A majd száz éves óriás gyerek.
Egyszemű, mint a nap, és szétsugárzó,
A harminc millióval játszó,
A nagyhitű, ki várja a csodát,
A napszemű, ki az időkbe lát.
A Naphegy alkonyát hírré teszem,
Hogy tudja meg, a magyar végzeten
Sok-sok magát beteggé jajgató:
Fölszállt a napban szépet álmodó!
De ott is, ahogy mindhalálig,
A harminc millióval játszik,
Mely fölvonul majd a futó időben,
Hitben, értékben, számban nagyra nőtten.
1929.
Bár megviselt az izmom, idegem,
Nékem a sport nem idegen,
S mint lovasember gyönyörködve nézem,
Ha fiaink java a téren
A nemes vetélyben kivál,
Ilyenkor, mint a kivénült csatár,
Az ifjú népet arra biztatom:
Feszüljön ín, duzzadjon az izom.
És bajnok ideállal a szivében,
Planson, porondon, küzdőtéren
Kemény munkában töltse a napot.
De aztán, mikor haza ballagott
Túl a sportlázon lehülve,
E tételemen eltünődve,
Megtoldom azt, de vissza nem szivom:
Rajta fiúk! – feszüljön az izom,
De nehogy végül lemaradjon,
Verten mögötte kullogjon
A duzzadt testiségnek:
A szellem és a lélek.
1931.
Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
A kapu fölé magyarul
Egyetlen szó van írva:
“A magamé”. Hej, ritka úr,
Kinek ez tárva-nyitva.
Benn árnyakkal incselg a fény,
Amíg én benne járok.
A szél-ingatta lomb zenél,
Dudolgatnak az álmok.
Kis ingatlan, de szűz talaj,
Virágzó nyárba’, télbe’,
S ha szegénység, hát az se baj –
A magam szegénysége.
1931.
Egy forduló még s színed előtt állok.
S ki nékem is Atyám vagy, százszor áldott,
Felém fordulsz majd: ősz vitézem,
A panaszt tudomásba vészem,
Vádold be, mely így elviselt, a létet.
Meglobbanok… körül a boldog árnyak
Ügy lehet nagyon megcsodálnak:
“Nincs panaszom, Uram, – szép volt az élet!”.
Nincs megállás a siralom völgyében,
Futásom lankadt, hazatértem.
De nézz szivembe, Uram, nézd a lángot,
E fölparázsló földi vágyat,
Mely itt is olthatatlan éget:
Oh, csak még egyszer élni, lenni!
Azt az egy asszonyt még egyszer szeretni…
“Nincs panaszom, Uram, – szép volt az élet!”
1928.
A novembernek éle, foga van.
A tél fenyeget a metsző szelekbe:
Mi eltámolygunk bús hajléktalan
S csak kérdezgetjük: hova, merre?
E gazdag sík módos lakót keres.
Nekünk felmondott még a nyáron,
Itt nincs számunkra lomb eresz,
Gyerünk gyerünk én édes párom.
Két fészekülő, hű öreg madár
Kiszáll az estbe hogy elvándorolna.
A borus ég, mely körül lángban áll,
Komoran néz a vándorokra.
Hová-hová?… – lehallik tört beszédük,
Teher a gond a két öreg madáron. –
Gyerünk gyerünk én édes párom.
