Ott áll a Nyír, a karcsú jövevény,
Az erdőtisztás kellő közepén
És csupa fény.
“Az idegen fa ágál, törtet” –
Mordulnak rá a barna törzsek.
“Nem közénk való – szól a Gyertyán
Maradt volna a Nyír homokján.”
A Tölgy uraknak nincs inyére,
Hogy csillog s gyér a terebélye.
A Juharok szemére hányják:
Nem növeli az erdők árnyát.
A barna törzsű terebély fák
Az idegen fát megtagadják:
Mert a napfénnyel szerlembe’ él
S ezüst fehér.
1931.
Ki soká él, sokat temet,
Ki túlélted testvéridet,
Ki kortársaidat elhantolod –
Az Időnek, mely itt hagyott,
Hogy mélázgass a késő napsütésen,
Nehézveretű bánatpénzben
Minden óráért vámot kell fizetned:
Javakkal, melyek már gyéren fizetnek,
Álmokból, melyek a szivedben laknak,
Szellemedből a termő gallyak
Rügyével, melyet meghagyott a dér,
S mert így termelni mit sem ér,
Hát lustán, elárvult szegényen
Mélázgatunk a napsütésben,
S amíg a kaszás el nem bánt velünk,
Csak temetünk.
1933.
Nem kell nékem senki fiának tetszése
Csak a te tetszésed,
Kincses ház nékem a magam szegénysége
Mikor te értékled.
Szivem édes Zsókja, az értékelésbe,
Az odaadásba
Nincs teneked párod;
Nem kell énnekem a mások udvarlása,
Csak a te szívednek felém dobbanása,
Csak a te tetszésed,
A te szívverésed,
A te udvarlásod.
1925. december 24.
Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg – ha száll az éjjel… –
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat
Feléd sóhajtva lendít szárnyat:
Te tudod, Uram, hogy’ legyen!
Sóhajtok, meghajtom fejem,
Hol minden gyarló, minden véges,
A legjobbja is százszor vétkes,
Aki bűnt vall – aki szenved,
Ha elnyeri-é a kegyelmet?…
Te tudod, Uram.
1930.
Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Túladva rajt’ magadat jobbnak érzed,
Kitisztul ez a fellegterhes élet
És nem ígéz egy gonosz hatalom.
S a nóta vége: – jön egy fuvalom,
Egy fuvalom, mi illat,
Egy sóhaj, ami tikkadt,
Szikrák lobbannak ki a képzeletből,
S az elszenderült posványos vizekről
Lengve, lebegve, mint a lidércek,
Jönnek, s az álmot űzve igéznek
A tűzszemű vágyak…
És sírnak a hűbbek, a jobbak, a szebbek,
Mert az érzékek emlékeznek.
1931.
Valahogy minden elszürkült, fakó,
Meghalt a Napbanálmodó,
A rögből sarjadt ős pannon remek,
A majd száz éves óriás gyerek.
Egyszemű, mint a nap, és szétsugárzó,
A harminc millióval játszó,
A nagyhitű, ki várja a csodát,
A napszemű, ki az időkbe lát.
A Naphegy alkonyát hírré teszem,
Hogy tudja meg, a magyar végzeten
Sok-sok magát beteggé jajgató:
Fölszállt a napban szépet álmodó!
De ott is, ahogy mindhalálig,
A harminc millióval játszik,
Mely fölvonul majd a futó időben,
Hitben, értékben, számban nagyra nőtten.
1929.
Én sárgacsőrü kis madárfiókám
Ihol a vers. – Az öreg cimbora
Őszének tarlott tájain borongván,
Magával némi mélabút hoza.
Hiába ritmusok, zengő rímek!
Új dalt, új ritmust, más madár-hímet
Eseng az örök ifjú erdő.
Óh sárga csőrű boldog eljövendő,
Reád vár ébredő szerelme,
S a vén madár leszáll majd. – Ez a rendje.
Váltjuk egymást az erdő bokra s fáin…
Én álmodom majd a zörgő avarba,
Zendül az erdő, – fiatal madár-hím
Szavától rezdül össze ága, bokra.
Fölérezek: ki ujjong ott az ágon?…
A teljesedés édes mámorában
Ujjongtam én így szívem tavaszán,
Az én szivemben sarjadt ott ez ének,
Te zengsz fölöttem tavaszi igéket,
Dalos utódom, édes cimborám.
1926.
Virágzó fák közt napsütésben,
Ki sétámat a külvárosba’ végzem,
Azt kérdem: mért e cafatos gúnyák?
Hová lettek az ünneplő ruhák?
Mért ünnepli itt Úrnapját a condra,
Szennytől belepve, napfénytől befolyva
A virágzó vadgesztenyék alatt?
Annak, mi dísz, megártott itt a nap,
Arany zsinórom színt veszt, mint a vérvett,
A köpenyem bíborja perzsel, éget,
Felém ha villant nem titkolt keservvel
Ez a sok rongyos ember.
1933.
Rideg volt, mint egy napsütötte fjord,
De erre vette irányát a golf,
S az agglegényi tájék kivirágzott.
Lelkében, mint a golf a tengerekbe’,
Beáramlott egy asszony lelke,
S most villát épít, meleg-házat,
A nyártól elmaradt virágcsodáknak
S mi lemosolygjuk…
Agglegényi tájék!
Bujkál a nap, színt vált a tájkép,
Meleg esőket hoznak a szelek;
Futó ború, égzengés jár velek,
Az ég ha terhes, el szokott borulni. –
Örülni kén rajt – újjongva fogadni,
A napsütéses örökös ridegbe’
Beáramlott egy asszony lelke,
Termővé tette.
1933.
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A “riadó lányt” nyakig befalazták,
A táj szava halállal vívja harcát,
A hangja tört.
Szorul a gége,
E partról indult árnyba, éjbe
A vértanú magyar király.
Szülötte-földem, ős pannoni táj,
Beléd kiáltok: szirtek, ormok,
Miért hogy amit visszadobtok,
A hang fullad, a szó zihál?!
Tünődöm… körül száz neszes sirály
Sikong; – a habok alkonytűzben izznak,
Tihanynál haldoklik a visszhang,
A magyarságot nyakig befalazták.
1931.
