Bárd Miklós: Az idegen fa

Ott áll a Nyír, a karcsú jövevény,
Az erdőtisztás kellő közepén
És csupa fény.
“Az idegen fa ágál, törtet” –
Mordulnak rá a barna törzsek.
“Nem közénk való – szól a Gyertyán
Maradt volna a Nyír homokján.”
A Tölgy uraknak nincs inyére,
Hogy csillog s gyér a terebélye.
A Juharok szemére hányják:
Nem növeli az erdők árnyát.
A barna törzsű terebély fák
Az idegen fát megtagadják:
Mert a napfénnyel szerlembe’ él
S ezüst fehér.

1931.

Bárd Miklós: Ki soká él

Ki soká él, sokat temet,
Ki túlélted testvéridet,
Ki kortársaidat elhantolod –
Az Időnek, mely itt hagyott,
Hogy mélázgass a késő napsütésen,
Nehézveretű bánatpénzben
Minden óráért vámot kell fizetned:
Javakkal, melyek már gyéren fizetnek,
Álmokból, melyek a szivedben laknak,
Szellemedből a termő gallyak
Rügyével, melyet meghagyott a dér,
S mert így termelni mit sem ér,
Hát lustán, elárvult szegényen
Mélázgatunk a napsütésben,
S amíg a kaszás el nem bánt velünk,
Csak temetünk.

1933.

Bárd Miklós: Te tudod, Uram!

Te tudod, Uram, nem zaklattalak
Sűrűn imákkal, könyörgéssel,
Egy sóhajtással, mely szívből fakad,
Érintkezem én az éggel,
Ha kél a regg – ha száll az éjjel… –
Te meghallod a halk imákat,
Bús töredelem, gyermeki alázat
Feléd sóhajtva lendít szárnyat:
Te tudod, Uram, hogy’ legyen!
Sóhajtok, meghajtom fejem,
Hol minden gyarló, minden véges,
A legjobbja is százszor vétkes,
Aki bűnt vall – aki szenved,
Ha elnyeri-é a kegyelmet?…
Te tudod, Uram.

1930.

Bárd Miklós: A nóta vége

Azt mondod: rossz volt, megveted,
Találsz te hűbbet, jobbat, szebbeket.
Túladva rajt’ magadat jobbnak érzed,
Kitisztul ez a fellegterhes élet
És nem ígéz egy gonosz hatalom.
S a nóta vége: – jön egy fuvalom,
Egy fuvalom, mi illat,
Egy sóhaj, ami tikkadt,
Szikrák lobbannak ki a képzeletből,
S az elszenderült posványos vizekről
Lengve, lebegve, mint a lidércek,
Jönnek, s az álmot űzve igéznek
A tűzszemű vágyak…
És sírnak a hűbbek, a jobbak, a szebbek,
Mert az érzékek emlékeznek.

1931.

Bárd Miklós: Jelentés

Valahogy minden elszürkült, fakó,
Meghalt a Napbanálmodó,
A rögből sarjadt ős pannon remek,
A majd száz éves óriás gyerek.
Egyszemű, mint a nap, és szétsugárzó,
A harminc millióval játszó,
A nagyhitű, ki várja a csodát,
A napszemű, ki az időkbe lát.

A Naphegy alkonyát hírré teszem,
Hogy tudja meg, a magyar végzeten
Sok-sok magát beteggé jajgató:
Fölszállt a napban szépet álmodó!
De ott is, ahogy mindhalálig,
A harminc millióval játszik,
Mely fölvonul majd a futó időben,
Hitben, értékben, számban nagyra nőtten.

1929.

Bárd Miklós: Nem költő…

Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés – van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki – ballagok gyalog.
Igy jobban látok, tisztultabb a kép,
Kitárul nékem az életvidék,
Enyhülten fekszik lelkemben a táj.
A kor szelleme zúgva elzihál,
Lefutja fejét, tévesztő utakba’.
Az én vezetőm néha meg-megáll,
Pihentet, amíg visszanéz az utra.
Miért sietne?… el-elandalog,
Hiszen az út a fődolog.
S még főbb dolog, mi úgyis lankad egyre:
Az utazóknak vándor kedve.
Hát tempót tart az istenadta,
És rikordokra mit sem adva,
Erőt kímélve, biztosan vezet:
Megóv, hogy le ne fussad a fejed,
A pályán, amely szakadékos,
Száz nyaktörővel akadékos,
Lefelé hajló hosszú, hosszú ív…
Az élet szelleme konzervatív.

1926.

Bárd Miklós: Suhog a kasza

Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.
Nekünk halálos félelmek sora
A földnek harca a buzákért,
Pedig mi nem mentünk soha
A szomszédba’ egy kis halálért.

Támadta jég, fagy, vízár, rekkenő,
S a magyar föld nem adta meg magát,
Mint szövetséges őserő
Ügy védi ez a nemzetet, hazát.
Küzd némán, dacol elszántan, hiven,
E néma harcost nem lehet legyőzni –
Ki a szabadba, lankadó szivem,
Az aratásban lendülni, örülni!

1933.

Bárd Miklós: Túl minden más lesz

Túl minden más lesz… Ott a nap
Váltig delel és nincsen alkonyat;
Ott minden, ami fényesség: örök,
Az aljban nem húznak ködök,
Ott nem tudják, hogy mi a vétek,
Nem sülnek ki a füves rétek,
Nem sápad meg az erdők koszorúja;
Virágos ott az élet útja,
Mert nem tapossák búbeteg,
Bűnterhes fáradt emberek,
Ott minden más lesz…
Magam is.
Egy lendület, mely oda visz
S már fénybe’ fürdöm – nincsen árnyam,
Határtalan a szárnyalásom,
A gondolataim harmóniák. –
Oh milyen biztató világ
A másvilág, az eljövendő!
Ott minden egy hang tisztán zengő,
Ott nincs teher s a boldog lelkek
Mig álmatag körül lebegnek,
Én tündöklöm majd, s vonzok, mint a mágnes…
Ott minden más lesz.

1932.

Bárd Miklós: Disputa

“Új életritmus!”… Majd így végezéd:
Győznek a szög, a számok, győz a gép,
És pusztulnak a lenge gyermekálmok.
Ezzel vége a disputának,
A technika nem tűr meg ellenérvet,
Felettem szárnyalnak a gépek,
De mégis engedd, hogy, bár avatatlan,
Kimondjam, amit itt hordok magamban,
Az aggodalmam.

Óh technikának gőgös embere,
Az éremnek ez csak egyik fele.
Repül az ember, s alig tűr vitát,
Új életforma, új hit, új világ
Születik itt a technika jegyében.
De elborulok, hogyha nézem:
Az ember-szellem veszti fényét,
Becsét a nemesb ember-érték,
Pilóta üli a gépmadarat,
Euklid szárnyal, Plátó lemarad.

1930.