Bárd Miklós versei

Bárd Miklós: Te vagy-e hát?

Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba’,
Nem véd – nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz – a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
Zord ellenfeled
A Sors, ki rád ver, packázik veled:
Te volnál az a régi jó vitéz,
Ki sose félte kardom élit,
Aki megbírta Mohit és Mohácsot?
Kit sorscsapás meg sose szédit,
Magyar! – a sors még sose látott
Igy elcsüggedve, eltilódva,
Egy évezer dacos bajnokvivója
Te vagy-e hát?

1932.

Bárd Miklós: A balaton

Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Nem mímel szilajkodva tengert,
Felülkerült, mi benne jó,
Az éj csendjében gőgje szenderg,
S igaz valóját adja: – tó.

Elsimult, hogy a hold sugára
Tajtékon meg ne botlanék,
Baj vón’ az alvó halacskákra,
Ha háborogna a fenék.
Ha fölszáguldna rajt’ a hullám,
A halász nem fogna halat –
Enyelg a hab s a sásba bujván
Csókolgatja a partokat.

1933.

Bárd Miklós: Az alkonyodó napba nézek

Az alkonyodó napba nézek,
S vöröslő pitvarában a nagy éjnek
Beszámolok…
Lovas vitéz voltam,
Éltem – szerettem, sose számítottam,
S egy bálványom volt: ez a hitevesztett,
Ezer év óta vérző nemzet,
Ezt nem róják föl nékem odafenn. –
Nyugat felől az égiven,
Az átpirosló fellegekre
Egy lovas képét látom odavetve,
Ki ezer-évet élt vitézi sorba’.
Most száll alá az estbíborba’
S én felsóhajtok:
Uram Isten!
Oh tedd, hogy felhajnalló ifjú hitben,
A gépen hajtó késő nemzedékek,
Úgy kibírják az újabb ezer évet,
Mint a lovas, kinek most alkonyul.

1930.

Bárd Miklós: Kitavaszodás

Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden – az arany vödör
Már nem merül meg… Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek – szavuk lehangol, gyötör:
“Kopár öregség – ásító gödör”…

Pedig bolond az ilyen bús vitázás,
Künn sosem volt még szebb a favirágzás,
Ily illatos a szellők lebbenése,
Ily mámorító zsongás fönn a légbe’.
Ki a szabadba elaggott poéta!
Megbuggyan itt, mi bedugult, a véna,
Itt fényben úszom, kígyóként levedlem
Ami elaggott, idejemult bennem.

És nevetem az alkonyi vitákat; –
Az ifjú fák már teljes díszben állnak,
S mintha felém új életet fuvalna,
Az öreg törzsek virágzó sugalma.
Nagy életöröm buzog föl szívemben,
Az arany vödröt mélyen megmerítem,
Bele újjongok a zsongó tavaszba –
Ma, hetvenhetedszer kitavaszodva.

Budapest, 1934.