Bárd Miklós versei

Bárd Miklós: Nem költő…

Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés – van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki – ballagok gyalog.
Igy jobban látok, tisztultabb a kép,
Kitárul nékem az életvidék,
Enyhülten fekszik lelkemben a táj.
A kor szelleme zúgva elzihál,
Lefutja fejét, tévesztő utakba’.
Az én vezetőm néha meg-megáll,
Pihentet, amíg visszanéz az utra.
Miért sietne?… el-elandalog,
Hiszen az út a fődolog.
S még főbb dolog, mi úgyis lankad egyre:
Az utazóknak vándor kedve.
Hát tempót tart az istenadta,
És rikordokra mit sem adva,
Erőt kímélve, biztosan vezet:
Megóv, hogy le ne fussad a fejed,
A pályán, amely szakadékos,
Száz nyaktörővel akadékos,
Lefelé hajló hosszú, hosszú ív…
Az élet szelleme konzervatív.

1926.

Bárd Miklós: Suhog a kasza

Künn a határban suhog a kasza
És aratunk Isten nevében.
Javunkra dőlt el a csata,
Az elemek csatája dúlt e téren.
Nekünk halálos félelmek sora
A földnek harca a buzákért,
Pedig mi nem mentünk soha
A szomszédba’ egy kis halálért.

Támadta jég, fagy, vízár, rekkenő,
S a magyar föld nem adta meg magát,
Mint szövetséges őserő
Ügy védi ez a nemzetet, hazát.
Küzd némán, dacol elszántan, hiven,
E néma harcost nem lehet legyőzni –
Ki a szabadba, lankadó szivem,
Az aratásban lendülni, örülni!

1933.

Bárd Miklós: Túl minden más lesz

Túl minden más lesz… Ott a nap
Váltig delel és nincsen alkonyat;
Ott minden, ami fényesség: örök,
Az aljban nem húznak ködök,
Ott nem tudják, hogy mi a vétek,
Nem sülnek ki a füves rétek,
Nem sápad meg az erdők koszorúja;
Virágos ott az élet útja,
Mert nem tapossák búbeteg,
Bűnterhes fáradt emberek,
Ott minden más lesz…
Magam is.
Egy lendület, mely oda visz
S már fénybe’ fürdöm – nincsen árnyam,
Határtalan a szárnyalásom,
A gondolataim harmóniák. –
Oh milyen biztató világ
A másvilág, az eljövendő!
Ott minden egy hang tisztán zengő,
Ott nincs teher s a boldog lelkek
Mig álmatag körül lebegnek,
Én tündöklöm majd, s vonzok, mint a mágnes…
Ott minden más lesz.

1932.

Bárd Miklós: Disputa

“Új életritmus!”… Majd így végezéd:
Győznek a szög, a számok, győz a gép,
És pusztulnak a lenge gyermekálmok.
Ezzel vége a disputának,
A technika nem tűr meg ellenérvet,
Felettem szárnyalnak a gépek,
De mégis engedd, hogy, bár avatatlan,
Kimondjam, amit itt hordok magamban,
Az aggodalmam.

Óh technikának gőgös embere,
Az éremnek ez csak egyik fele.
Repül az ember, s alig tűr vitát,
Új életforma, új hit, új világ
Születik itt a technika jegyében.
De elborulok, hogyha nézem:
Az ember-szellem veszti fényét,
Becsét a nemesb ember-érték,
Pilóta üli a gépmadarat,
Euklid szárnyal, Plátó lemarad.

1930.

Bárd Miklós: Fütyül a szél

Fütyül a szél, a nemzetközi szél
Át lyukon, résen vígan zöngicsél.
Éles a füttye, messzi hangozó,
Terjeszti színpad, film és rádió:
Idegen hangok, szók és divatok,
A pendelyes itt négy nyelven gagyog
S “hau dujudú”-z a kis hamis
Magyarul is –

Ki hitte volna? Lám a nagy halak
Igy nyelik el a kis halat.
Oda a zengő magyar szó szerelme,
Nyelv-invázió szakadt a gyerekre,
Zagyva szóárban, mely iszapra vall,
Fickándozik a kicsi hal,
Még alighogy az ikrából kikél.
Fütyül a szél, a nemzetközi szél.

1932.

Bárd Miklós: Sirhatnék

Sírhatnék… Élted késő alkonyatán
Gonoszul megcsúfolt a sátán,
Mulandó bájak hervadt asszonya.
Oh, fájó, szívbe markoló csoda:
Te megáldott egy boldog nászban,
Tört liliom özvegy gyászban,
Bús csendjében egy fülledt őszi éjnek,
A gonosz odalökött egy hivének,
Aki megrugdos…
Menj, menj, tűnj az árnyba,
Magas fészeknek szomorú leánya,
Vágyban didergő könnyes asszony-állat.
Most értelek csak, hamleti búbánat:
Láp gőze fekszi meg az őszi tájat,
Egy ragyogó szép életképet
Torzít el béna szenvedélyed,
Oh bús, siralmas banya-szerelem.

1930.

Bárd Miklós: Doumer

Magasból zuhant le – döbbent a veszte,
Egy állatember kivégezte
A köztársaság legelső fiát.
Nem nézem benne most a franciát,
Ember volt – aki vérében leomla,
Ki rá szolgált a szánalomra,
Nyugodjék!… s már fordítok a lapon –
Igy tegnap.
S ma azt olvasom,
A háborúban négy fia esett el
És azt kérdezem elállt lélegzettel,
Én Uram Isten – négy fia!
Hányadszor halt meg ez a francia,
Kit holnap Párizsban temetnek?!
A bánat zordon nagysága feledtet,
S ki egy fiút vesztettem – elkisérem
Bús gondolatban, bánatban, szerényen
A sírházáig ezt a franciát.
A fájdalom elejti a vitát
S a sír előtt meghódol annak
A négyszeresen nagy, nagy fájdalomnak.

1932.

Bárd Miklós: Nyugati szél

Eddig, ha jött, ott kelt föl, hol a nap,
S ha végig vágta lesült arcomat
És végig söpört lelkemen,
Ujjongtam: rajta! – nem bírsz én velem,
Feküdj nekem! – Mikor a szél süvít,
Szivem, melyet a birkózás üdít,
Friss indulót ver…
Ezelőtt kevéssel
Így kötődtem én még a széllel,
Mikor egy nap, az alkony-csendbe,
Ott kelt föl, ahol száll az este
S évődő kedvem elakadt,
Reám fujt, körülem zsongott mint a hab,
S valamit súgott az est fényinél.
Nyugati szél.

Halkan duruzsolt: száll a nap,
“Eredj!… a fénylő láthatár alatt
Nem hervadnak az égő álomrózsák” –
Legyezget… szélben lejtenek a Hórák…
Megfordult…. Miért?… nem tudom.
De gyilkos ez a fuvalom!
Elfujja ajkamtól a levegőt,
Ki izmaimból az erőt,
El arcom napsütött színét,
S amint beszívom lankasztó lehét,
Fuvalmán mintha táncot járna,
Libeg, lobog az élet lángja
És föl-fölcsap, mert kialudni fél –
Nyugati szél.

1928.

Bárd Miklós: Orvtámadás

Orvtámadás volt – elsodró attak,
Hozzám ütött a csont lovag,
Száguldva jött az új próbálkozásra,
Eliszkolt, mikor elhibázta,
De két szemgödre gyilkos gúnyt cikázott:
Majd holnap győz – ma csak cicázott.

Hogy győz – az közhely, a halál se más,
De lelket ernyeszt az orvtámadás.
Hát, uram Isten, arra kérlek,
Ki sose féltem mást, csak téged,
Neveld a dacot megviselt szivemben,
Ne engedd, hogy e rossz csont rám ijesszen.

1933.

Bárd Miklós: A lovas búja

Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi koromba’ engem,
Mert velem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis “Gyifakó”.
S ki hinné, csak két emberöltő,
Az unokám gépet repítő,
Repülőst játszó kis pilóta.
A gyifakó már régi nóta,
Nem övedzi körül a földtekét
Immár se Puk, se szárnyas ló, de – gép.
A kis vitéz ma levegőbe jár,
“Gyi gépmadár!”

1927.