Eddig, ha jött, ott kelt föl, hol a nap,
S ha végig vágta lesült arcomat
És végig söpört lelkemen,
Ujjongtam: rajta! – nem bírsz én velem,
Feküdj nekem! – Mikor a szél süvít,
Szivem, melyet a birkózás üdít,
Friss indulót ver…
Ezelőtt kevéssel
Így kötődtem én még a széllel,
Mikor egy nap, az alkony-csendbe,
Ott kelt föl, ahol száll az este
S évődő kedvem elakadt,
Reám fujt, körülem zsongott mint a hab,
S valamit súgott az est fényinél.
Nyugati szél.
Halkan duruzsolt: száll a nap,
“Eredj!… a fénylő láthatár alatt
Nem hervadnak az égő álomrózsák” –
Legyezget… szélben lejtenek a Hórák…
Megfordult…. Miért?… nem tudom.
De gyilkos ez a fuvalom!
Elfujja ajkamtól a levegőt,
Ki izmaimból az erőt,
El arcom napsütött színét,
S amint beszívom lankasztó lehét,
Fuvalmán mintha táncot járna,
Libeg, lobog az élet lángja
És föl-fölcsap, mert kialudni fél –
Nyugati szél.
1928.
