Nem költő az, ki, mint én, maradi.
Helyes a bőgés – van benn valami.
A kor szelleme engem itt hagyott,
Oda se néki – ballagok gyalog.
Igy jobban látok, tisztultabb a kép,
Kitárul nékem az életvidék,
Enyhülten fekszik lelkemben a táj.
A kor szelleme zúgva elzihál,
Lefutja fejét, tévesztő utakba’.
Az én vezetőm néha meg-megáll,
Pihentet, amíg visszanéz az utra.
Miért sietne?… el-elandalog,
Hiszen az út a fődolog.
S még főbb dolog, mi úgyis lankad egyre:
Az utazóknak vándor kedve.
Hát tempót tart az istenadta,
És rikordokra mit sem adva,
Erőt kímélve, biztosan vezet:
Megóv, hogy le ne fussad a fejed,
A pályán, amely szakadékos,
Száz nyaktörővel akadékos,
Lefelé hajló hosszú, hosszú ív…
Az élet szelleme konzervatív.
1926.
