Harmincöt éve Miklós napra
Apámtól kaptam én ezt.
Tartsd te is az emlékezésre
S harmincöt évek mulva véle,
Becsüld meg majd a Dénest.*
E stanniolos vén szivarba
Emlékezés van betakarva,
Mely füstöt sose vessen:
Emlékezés örömre, búra,
Az apákra, az elmulókra,
Egy-némely csöndes esten.
* Unokám.
Megenyhültek a szenvedések,
Ha megviselve is, de élek;
S mint rokkantja egy nagy csatának
Mélázom… nézem a világot,
S át tűzön, vízen, véren, átkon
E bűntengert szépnek találom,
Lélegzem újra, nagyot, mélyet
És örülök a napsütésnek.
Ámolygok …elülök magamnak,
Az emberek még harcba vannak;
E harcból nem sarjad ki béke,
Se győzedelme nincs, se vége. –
Dühödten zajlik a bűntenger,
Gonosz a harc, gonosz az ember,
De süt a nap s én újra élek…
Oh milyen kékje van az égnek!
Gonosz a harc, ádáz, hitetlen,
De azért nem hagy el az Isten.
S át romboláson, véren, átkon,
E bűntengert szépnek találom…
Oh szépnek… kész Isten-csodának,
S még akkor is, ha égre lázad:
A Teremtő remek művének…
Ragyog a nap s én újra élek.
1932.
Hajad csapzottan csüng a homlokodra,
A kard tétováz az ernyedt marokba’,
Nem véd – nem sujt, csak bambán hadonáz.
Csüggedsz – a térded citoráz,
A csapás alatt felnyögsz eltilódva,
Egy évezer dacos bajnok vivója,
Te vagy-e hát?
Zord ellenfeled
A Sors, ki rád ver, packázik veled:
Te volnál az a régi jó vitéz,
Ki sose félte kardom élit,
Aki megbírta Mohit és Mohácsot?
Kit sorscsapás meg sose szédit,
Magyar! – a sors még sose látott
Igy elcsüggedve, eltilódva,
Egy évezer dacos bajnokvivója
Te vagy-e hát?
1932.
Csacsog, fecseg, de nem tör csendet,
Szellők alusznak a habon.
Csak néha-néha loccsan egyet,
Szelíden, lágyan, altatón.
Nem mímel szilajkodva tengert,
Felülkerült, mi benne jó,
Az éj csendjében gőgje szenderg,
S igaz valóját adja: – tó.
Elsimult, hogy a hold sugára
Tajtékon meg ne botlanék,
Baj vón’ az alvó halacskákra,
Ha háborogna a fenék.
Ha fölszáguldna rajt’ a hullám,
A halász nem fogna halat –
Enyelg a hab s a sásba bujván
Csókolgatja a partokat.
1933.
Az alkonyodó napba nézek,
S vöröslő pitvarában a nagy éjnek
Beszámolok…
Lovas vitéz voltam,
Éltem – szerettem, sose számítottam,
S egy bálványom volt: ez a hitevesztett,
Ezer év óta vérző nemzet,
Ezt nem róják föl nékem odafenn. –
Nyugat felől az égiven,
Az átpirosló fellegekre
Egy lovas képét látom odavetve,
Ki ezer-évet élt vitézi sorba’.
Most száll alá az estbíborba’
S én felsóhajtok:
Uram Isten!
Oh tedd, hogy felhajnalló ifjú hitben,
A gépen hajtó késő nemzedékek,
Úgy kibírják az újabb ezer évet,
Mint a lovas, kinek most alkonyul.
1930.
Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden – az arany vödör
Már nem merül meg… Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek – szavuk lehangol, gyötör:
“Kopár öregség – ásító gödör”…
Pedig bolond az ilyen bús vitázás,
Künn sosem volt még szebb a favirágzás,
Ily illatos a szellők lebbenése,
Ily mámorító zsongás fönn a légbe’.
Ki a szabadba elaggott poéta!
Megbuggyan itt, mi bedugult, a véna,
Itt fényben úszom, kígyóként levedlem
Ami elaggott, idejemult bennem.
És nevetem az alkonyi vitákat; –
Az ifjú fák már teljes díszben állnak,
S mintha felém új életet fuvalna,
Az öreg törzsek virágzó sugalma.
Nagy életöröm buzog föl szívemben,
Az arany vödröt mélyen megmerítem,
Bele újjongok a zsongó tavaszba –
Ma, hetvenhetedszer kitavaszodva.
Budapest, 1934.
Katona mindenek előtt,
Mint Anonymus – költő,
Turista, vadász, madarász,
Vonzott a hegy az erdő,
Lovaglómester – oktató,
Hű rózsakertész, virágápoló
És végül mindenek felett,
Gondozván édes anyaföldemet,
Jó magvető.
Oh lét öröme, terhe!
Szívet kívánt ezeknek minden eggye,
Csoda-e hát, ki mindebben kiváltam,
Ha idő előtt elhasználtam
E vérző, érző ideget:
A szívemet.
1930.
Tartós borút nem tűrt a lelke,
Örömre született;
Mint élet-művész kimagaslott
Mindenek felett.
Tehetség kell a boldogsághoz,
Ez néki adatott,
Élt, szeretett, sok szépet gondolt,
Nagy Istenadta tehetség volt
E hamvadó halott.
Agrária! földünk leánya: szellem,
Pihenj meg itt e rozskereszten –
Bealkonyult.
Fordítsd felém a képed
És szólj, óh életadó élet,
Mi fáj itt, mikor pendül a kasza?
Mondd, hová lett a milliók dala
Térségeidről? Parázs munkakedved,
Erőd, a napsütésben edzett
Mért lankadoz?
Messze sóhajtva kérdek,
A szélben borzongó búzák beszélnek
Helyetted, földünk csüggeteg leánya –
Gyászod a közel termők gyásza:
Rokonbúzákba vág holnapra kélve
Idegen kaszák éle.
1930.
Szeretnék olyan szót találni,
Mely elszárnyalva betalálna
A közel Bánffy-palotába,
S így köszöntné a háznak asszonyát:
“Szépséges grófnő, pengetvén dalát,
Egy öreg igric áll a kapualjba,
Nézzen ki rá, mert fél az istenadta;
E küszöböt egy dallos szellem őrzi,
És jaj nekem, ha le talál dörögni:
“Mit lantol itt az úr!”
Hát ezért tétováz a hang, a húr,
Én félem ezt a porladó hivet,
Ki itt az utamat elállja.
Nagyszívü grófnő, vegye pártfogásba
Hivét, az öreg igricet.”
1928.
