Pongrácz Lajos: Elefánt látásakor

Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.
S itt folytak könyben, szenved rokon érzete nélkül,
Napjaid álmai, míg életed álma lefolyt.
Oh de mi volt – kérded tán – búdnak földi jutalma,
Mint a néma keserv, s szívbeli puszta sirám?…
Nem költő! mert míg társid rég sírba temetvék,
A mi szegény nyelvünk élteti, zengi neved.
És vannak, te veled kik az élet terheit érzik,
Kiknek csillagként szellemed élve mosolyg.
Bennem is így élsz! élsz, bár egy fél század-időszak,
Csendes nyugtod alatt, sírod ürébe letünt.
Nyúgodj’ hát te tovább! s társidnak példa gyanánt állj:
Mint ki valál e hon szent fia, hű fia is.

Pongrácz Lajos: Esti kép

A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.

Mások házuk udvarában
Kint ülnek az estvelen,
S a dologrul tanakodnak,
Mibe fognak reggelen.

Köztök andalg egy legény is,
Nem munkán, nem estvelen,
De a lyánkán; ki mos ott a
Ház előtti csermelyen.

Bár én is ott andalognék!
Mind a nyári estvelen,
Mind lyánkámon, az ha mosna,
Ház előtti csermelyen.

Pongrácz Lajos: Egy hölgy emlékkönyvébe

Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?

Tán felnyilik akkor a szívvirág,
S nem érzi meg hosszú évek havát;
Erőt kölcsönz nekem az ifjuság,
S együtt éljük át az élet javát:
Mit nyujtni képes földi élvezet,
Jelen, jövő, avagy emlékezet.

De ah! késő már az emlékezés:
A szív elhal, ha többé nem remél;
Érzelmit elfonyasztja szenvedés
Mint téli fárul elhull a levél…
És illy levél-fosztott fa már szivem!
S hervadt levél lesz zöldek közt nevem.

Pongrácz Lajos: Zách neve

“Hogyha pedig pallos véget vet zácsi családnak,
Semmisedést érjen, mind mi nevére mutat;
És legelöl Zácsnak lázító vára, javával,
Sík legyen a földdel, hogy ki se lássa helyét.”
Úgy lőn. Elvérzett iszonyún, ő, vére, családa,
S hasztalanul keresik egykori lakja romát.
Egy maradott csak fenn, az utókornak hagyományul:
Zách neve, a mellynél könnyez az emberi szív.
Honfi pedig hallgat mellében fojtva keservét,
És kitör a költő, s zengi kesergve nevét.
Példa: hogy a törvény mindig téveszti hatását,
Természet vagy jog, ellene hogyha kiált.

Pongrácz Lajos: Ablakom

Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.

Az pirosló sugarával
Égileg dicsőn,
Ez mosolygó arczulattal,
Szívet enyhitőn.

S míg az lassan áthaladta
Ablakom falát:
Addig a lyán a rostélyon
Adta bé karát;

Mellynél tartva néztem őtet,
Néztem szép szemét,
S csóközönnel elborítám
Kis fehér kezét…

Most is feljő ablakomra
Szépen a korány,
Ah de nem jő véle régi
Társa, a leány.

Távozott ő, s lőn azóta
A nap hajnala,
Nékem egy kiállhatatlan
Éjnek fátyola!

Pongrácz Lajos: Rendjel

Rendjelekrül, szalagokrul,
Szólnak bár a hirlapok,
Hogy yan az: hogy a neveztek
Közt helyt én nem foglalok?

De mit nékem az irígyek,
Hogy nem említik nevem:
Nékem azért mégis vagyon
Száznál is több rendjelem!

A természet adja őket,
Termi minden évszakasz;
S földiszít naponta vélök
A nyár, ősz és a tavasz.

Rendjelim hát a virágok!
Gomblyukam lesz szalagom;
S télen is hogy lássam őket:
Egy párt elzár ablakom.

Pongrácz Lajos: Egy hely viszonlátásakor

Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.

Havok, évek lefolytanak,
Le szívem árjai,
S itt még is visszatértenek
Egy élet álmai.

Láttam nehány perczek alatt
Én ujra kéjt, reményt,
Remény után kínt, kétkedést,
S ezernyi érzeményt.

S hol vele zenge egykoron
Édes-kinos dalom:
Akként mosolyga ott felém
Öröm, vagy fájdalom.

Ott áll, hol állt oh istenem!
A ház, hol ő lakott,
Mellyben láttam ragyogni őt,
Mint égi csillagot.

A ház előtt még ott a kert,
És túl a rétvirány,
Hol andalgott együtt velem
Napok hűs alkonyán.

Oh a mosolygó hegy, virány,
Léptem még ismerik,
S a kis patak mégis dagadt…
Még könnyim érezik!

E szív is ott még mindenütt
Hű szerelemre lel,
Minden: fű, kő, ösvény, virány,
Szerelmet még lehel.

De ah csak ő, s csak ő maga,
Az élő változott!
Lakára nem, e szívre hát
Borút mért hozhatott?

S mért – szendergvén a szenvedély –
E szív ismét lobog?
S e helytt miként e dalban is
A’ hűtlenért dobog?

Oh a szív legnagyobb titok,
Kivált hahogy szeret,
S tanok között nagy tudomány:
Emberszív-ismeret.