Pongrácz Lajos: Zách neve

“Hogyha pedig pallos véget vet zácsi családnak,
Semmisedést érjen, mind mi nevére mutat;
És legelöl Zácsnak lázító vára, javával,
Sík legyen a földdel, hogy ki se lássa helyét.”
Úgy lőn. Elvérzett iszonyún, ő, vére, családa,
S hasztalanul keresik egykori lakja romát.
Egy maradott csak fenn, az utókornak hagyományul:
Zách neve, a mellynél könnyez az emberi szív.
Honfi pedig hallgat mellében fojtva keservét,
És kitör a költő, s zengi kesergve nevét.
Példa: hogy a törvény mindig téveszti hatását,
Természet vagy jog, ellene hogyha kiált.

Pongrácz Lajos: Ablakom

Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.

Az pirosló sugarával
Égileg dicsőn,
Ez mosolygó arczulattal,
Szívet enyhitőn.

S míg az lassan áthaladta
Ablakom falát:
Addig a lyán a rostélyon
Adta bé karát;

Mellynél tartva néztem őtet,
Néztem szép szemét,
S csóközönnel elborítám
Kis fehér kezét…

Most is feljő ablakomra
Szépen a korány,
Ah de nem jő véle régi
Társa, a leány.

Távozott ő, s lőn azóta
A nap hajnala,
Nékem egy kiállhatatlan
Éjnek fátyola!

Pongrácz Lajos: Rendjel

Rendjelekrül, szalagokrul,
Szólnak bár a hirlapok,
Hogy yan az: hogy a neveztek
Közt helyt én nem foglalok?

De mit nékem az irígyek,
Hogy nem említik nevem:
Nékem azért mégis vagyon
Száznál is több rendjelem!

A természet adja őket,
Termi minden évszakasz;
S földiszít naponta vélök
A nyár, ősz és a tavasz.

Rendjelim hát a virágok!
Gomblyukam lesz szalagom;
S télen is hogy lássam őket:
Egy párt elzár ablakom.

Pongrácz Lajos: Egy hely viszonlátásakor

Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.

Havok, évek lefolytanak,
Le szívem árjai,
S itt még is visszatértenek
Egy élet álmai.

Láttam nehány perczek alatt
Én ujra kéjt, reményt,
Remény után kínt, kétkedést,
S ezernyi érzeményt.

S hol vele zenge egykoron
Édes-kinos dalom:
Akként mosolyga ott felém
Öröm, vagy fájdalom.

Ott áll, hol állt oh istenem!
A ház, hol ő lakott,
Mellyben láttam ragyogni őt,
Mint égi csillagot.

A ház előtt még ott a kert,
És túl a rétvirány,
Hol andalgott együtt velem
Napok hűs alkonyán.

Oh a mosolygó hegy, virány,
Léptem még ismerik,
S a kis patak mégis dagadt…
Még könnyim érezik!

E szív is ott még mindenütt
Hű szerelemre lel,
Minden: fű, kő, ösvény, virány,
Szerelmet még lehel.

De ah csak ő, s csak ő maga,
Az élő változott!
Lakára nem, e szívre hát
Borút mért hozhatott?

S mért – szendergvén a szenvedély –
E szív ismét lobog?
S e helytt miként e dalban is
A’ hűtlenért dobog?

Oh a szív legnagyobb titok,
Kivált hahogy szeret,
S tanok között nagy tudomány:
Emberszív-ismeret.

Pongrácz Lajos: Vágy

Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.

S mi kedves volt mindig nekem,
Szülő földem veszen körül,
Minden lépten emlékezet;
S mind ennek szívem nem örül.

Lelkem elvágy innen tova,
Az más vidék után sohajt,
Hol nincs szebb ég, nincs szebb mező,
Mit most szivem még is ohajt.

Ohajt szivem egy kis lakot
Viszonlátni, s ben’ egy szobát,
Szobában a’ kedves leányt,
S arczának szép liliomát.

De most mindezt nem láthatom.
Mit ér nekem így e vidék?
Mit a zöld hegy, a zöld mező,
A kék csermely, a tiszta ég?

S ne kérdjétek: mit érezek?
Vagy kérdjétek, mi térezett:
Midőn a föld első fia
Az édenbül száműzetett!

Pongrácz Lajos: Kertben

Kertben valánk én és te! és felettünk
Terülni láttuk hársak lombjait,
És én alattok látám teljesülve,
Ifjú szerelmem égi álmait:

Téged oh lyán! keblem szent foglalatját,
Rég a kié volt minden érzetem,
Kit rejtekében istenként imádtam,
Nem mondva néki még: hogy szeretem!

S hogy végre most együtt valánk mi ketten,
S kinálkozott az édes alkalom,
Elődbe tárni keblem égi titkát,
A mellyre üdv várt vagy kinfájdalom;

Én néma lettem! nem merém kitárni
Keblemnek üdvezítő életét,
Koczkára, sorsra tenni nem merészlém
Kivítt tulajdonát, benső hitét.

S még is mi boldog voltam én hitemben:
Mert nem sok kell, hogy boldogok legyünk!
Csak hit, remény, vagy puszta képzelődés,
S édenné válhat földi életünk.

S illy érzeménynyel álltam volt előtted,
Tekintve rád, kit hittel szereték,
Nem kérve tőled önzőleg szerelmet…
S oh én hitemben olly boldog valék!