A téli csendes estvék,
Reánk köszöntenek,
S azok imár egészen
Lelkemhez illenek!
S ha környezi sötétség
Szobámnak négy falát:
Ugy környezi sötétség
Szivemnek oldalát.
S miként künn a falakrul,
Eltünt szin s minden ék:
Ugy benn szivem falárul,
Minden mit érezék.
S csak ollykor lesz világos
Mindkét sötét lakom:
Ha csillag- s hold világa
Deríti ablakom.
Feltűn ekkor szivemben
A mult emlékezet,
S vele a bánat, eltünt
Boldogságom felett!
Mért készitne magyar költséges tengeri útat:
Ő, ki hon a homokon, tengerit ingyen ehet.
Oh hölgy ha látnál szivem bánatában,
Ki láttál hogy milly tisztán szereték:
Mint aljasult szűm megvetett szerelme,
S miattad én mi mélyen süllyedék!
Ki hallgatag néztem szemeid egébe,
S néznék belé egy örök élten át:
Mint űzöm el fecsegve, szórakozva,
Az éj nyugalmát, munka nappalát.
Ki csak szerelmet, égi üdvet ittam,
Nézvén angyalarczod tekintetét:
Mint kell hogy ezt feledjem, elmerítnem
Borral a mult édes emlékzetét.
Ki elvonám fillérimet magamtul,
Hogy néked nyujthassak ajándokot:
Mint szórom el most durva szenvedélylyel
Kártyán azt, mit még a sors meghagyott.
S ki tégedet illetni nem merészle
A képzeletnek égi álmain:
Mint nyugszik az most kétségbe esetten,
Szánandó hölgyek undor-karjain!…
S így hölgy ha látnál szívem bánatában,
Tán megszánnád az ekként szenvedőt!
És aljasult szerelme fájdalmában,
Megismernéd tán a hű szeretőt!
A magyar a boldog nemzet! kettő a hazája:
S hogy sértő ne legyen, nem szeret egyiket is.
Miként dühöd s kél a tenger vizének
Hulláma, mig felette vész lebeg:
Ugy kélt s dühödt, mig lángló érzetének
Hódolt vakon csak, szívem a beteg;
Egy üdvezítőbb égi hont keresve,
E földi hontul messze elvonult;
Most visszatér, s ismét csak földre térve,
Hogy már reménye is a földre hullt.
S hogy vész s letűnik már szívideálom,
E szív erősen most téged sohajt:
Magyar hazám! te légy, te nagy, magas hon,
E földön álmaimnak békepart;
Hisz túl ezen kivész a kínos álom,
S tán e kebel rokon keblet talál;
Szebb hon egét egykor ha feltalálom,
A mellytül elválaszt még a halál.
Te csendes kis falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.
Tenéked! hol, szivem
Ha csendes vagy remél,
Avagy nem gyötri azt
Egy kínos szenvedély:
Mily boldog életem!
Mily csendes a napom!
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.
Reggel ha felkelek,
Kertembe sietek,
Hová szobámbul én
Azonnal léphetek;
Magammal elviszem,
Kedves költőimet,
S velök szavallom el
Nap-érzeményimet.
Később a hév alatt,
Szobába bémegyek;
Hol én kényem szerint
Irok és költhetek;
Nem érzem a feszes
Városi életet,
Hol óra, és a pénz
Szabályoz engemet.
Délkor családi kör
Engem körülveszen,
S az apró napi hir
Beszéd tárgya leszen;
Melyet rendkívüleg
Zavarnak hirlapok,
Vagy uj könyvek felett
Tartott birálatok.
S oszt mily kéj délután
Nyugonni pamlagon,
Ha könyvet olvasok,
Melyei szivem rokon;
És estve járni kint
Virágos réteken,
Szérűn, szőlőhegyen,
Tallón vagy földeken;
Nézni munkásokat,
S a munkát érzeni
Mi szép, és ilykoron
Nekik segíteni!
S ha szól az estharang,
Kapumtol nézem én,
Mint tér minden haza
A napnak estveién.
Az éjjel végre itt
Oly szép, milyen napom,
Ha holdon s csillagon,
Lelkem elringatom.
És igy foly életem!
Így múlik egy napom;
Napom miként hetem,
Hetem mint hónapom.
S csak kétszer szenved az
Kivételt, rendeset:
Egyszer hahogy szeszély
Zavarja kedvemet;
Megyek tekinteni,
Ritkán az éven át:
A várost, életét,
És untató zaját.
S ismét ha honn vagyok,
Szívok uj életet,
S üdvezlek ujra én
Minden ismert helyet.
A második kivételt
Kivánja a megye,
Melyhez engem leköt
Hazámnak szent ügye,
És egy kis hivatal;
S igy a gyüléseken
Mindig jelen vagyok,
S a törvényszékeken.
De hajh! sem itt, sem ott,
Örömim nem nagyok,
Környezvén engemet
Nagyobbrészt zsarnokok,
Kiknek önérdek a
Megye-gyüléseken, –
S vér vagy bot jelszavok
A törvényszékeken.
Örömmel vissza hát
Sietve távozom,
Falumba; ahová
Csak önhitem hozom;
Amelyben élve én
Mezőn nyugtot lelek,
S körültem élni itt
Egy szebb hont képzelek.
S igy mindig ha derül,
Avagy borúi egem,
Te csendes kis falum,
Mosolygasz énnekem.
De benned akkor is,
Ha minden elhagyott
E földön engemet,
S reményem elfogyott,
S érzek határtalan
Keservet, kínokat,
Kéjjel melyek helyett
Ölelnék poklokat:
Keservem csendesül
Mohlepte ormokon,
S kínom elszenderül
Tulajdon síromon!…
S ezért csendes falum,
Kedves szülőhelyem!
Hálául e dalom
Tenéked szentelem.
Ha éltünkben kínt szenvedünk,
S még a remény is elhagyott,
Csak egy marad írül nekünk,
Mit a természet meghagyott:
Az álom, hol előbb-utóbb
Elnémul a kínszenvedés;
Hol nincs jelen, mult és jövő,
Minden csak egy nagy feledés!
Oh az álom egy kis halál!
S édes halnunk, ha szenvedünk,
És halni ugy, tudván miként
Élünk, és kínt nem érezünk.
De énnekem már kedvesebb
Lön az mintegy csendes halál,
Az én lelkem abban dicsőbb
Világu életet talál.
Ha ollykor egy szeráfi arcz
Fel-feltünik álmom egén,
Szótlan ragyogva, mint a nap,
A föld borongós fellegén.
S mig álmodom, boldog vagyok;
Érzem, hogy az nem puszta szó:
Az álom egy élet neme,
Az álom a legszebb való!
Számos utas halad el bár, s áll elefánti vidéken,
S kit közülök táj, kit tájruli monda mulat:
Senki de nem gondol honnom bús dalnoka
Ányos, Ott kívülem rád, hol szűd keseregte dalát.
S itt folytak könyben, szenved rokon érzete nélkül,
Napjaid álmai, míg életed álma lefolyt.
Oh de mi volt – kérded tán – búdnak földi jutalma,
Mint a néma keserv, s szívbeli puszta sirám?…
Nem költő! mert míg társid rég sírba temetvék,
A mi szegény nyelvünk élteti, zengi neved.
És vannak, te veled kik az élet terheit érzik,
Kiknek csillagként szellemed élve mosolyg.
Bennem is így élsz! élsz, bár egy fél század-időszak,
Csendes nyugtod alatt, sírod ürébe letünt.
Nyúgodj’ hát te tovább! s társidnak példa gyanánt állj:
Mint ki valál e hon szent fia, hű fia is.
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Mások házuk udvarában
Kint ülnek az estvelen,
S a dologrul tanakodnak,
Mibe fognak reggelen.
Köztök andalg egy legény is,
Nem munkán, nem estvelen,
De a lyánkán; ki mos ott a
Ház előtti csermelyen.
Bár én is ott andalognék!
Mind a nyári estvelen,
Mind lyánkámon, az ha mosna,
Ház előtti csermelyen.
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
Tán felnyilik akkor a szívvirág,
S nem érzi meg hosszú évek havát;
Erőt kölcsönz nekem az ifjuság,
S együtt éljük át az élet javát:
Mit nyujtni képes földi élvezet,
Jelen, jövő, avagy emlékezet.
De ah! késő már az emlékezés:
A szív elhal, ha többé nem remél;
Érzelmit elfonyasztja szenvedés
Mint téli fárul elhull a levél…
És illy levél-fosztott fa már szivem!
S hervadt levél lesz zöldek közt nevem.
