A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Mások házuk udvarában
Kint ülnek az estvelen,
S a dologrul tanakodnak,
Mibe fognak reggelen.
Köztök andalg egy legény is,
Nem munkán, nem estvelen,
De a lyánkán; ki mos ott a
Ház előtti csermelyen.
Bár én is ott andalognék!
Mind a nyári estvelen,
Mind lyánkámon, az ha mosna,
Ház előtti csermelyen.
Nevem kivánod emlékül leány?
Ah félek, késő ez emlékezés!
Te láttad volt, miként szívvésze hányt,
S mint dúlt egész valómon szenvedés:
O mért ekkor rám nem emlékezél,
Hahogy rokon szűt bennem érezél?
Tán felnyilik akkor a szívvirág,
S nem érzi meg hosszú évek havát;
Erőt kölcsönz nekem az ifjuság,
S együtt éljük át az élet javát:
Mit nyujtni képes földi élvezet,
Jelen, jövő, avagy emlékezet.
De ah! késő már az emlékezés:
A szív elhal, ha többé nem remél;
Érzelmit elfonyasztja szenvedés
Mint téli fárul elhull a levél…
És illy levél-fosztott fa már szivem!
S hervadt levél lesz zöldek közt nevem.
Míg lehetett írt, s a nemzet nőlt szellemerőben;
És az irás által gazdagitotta honát.
Nem tollat, honi kelmét tart ma irói kezében:
Így is a hont nagygyá tudja emelni Kosúth.
“Hogyha pedig pallos véget vet zácsi családnak,
Semmisedést érjen, mind mi nevére mutat;
És legelöl Zácsnak lázító vára, javával,
Sík legyen a földdel, hogy ki se lássa helyét.”
Úgy lőn. Elvérzett iszonyún, ő, vére, családa,
S hasztalanul keresik egykori lakja romát.
Egy maradott csak fenn, az utókornak hagyományul:
Zách neve, a mellynél könnyez az emberi szív.
Honfi pedig hallgat mellében fojtva keservét,
És kitör a költő, s zengi kesergve nevét.
Példa: hogy a törvény mindig téveszti hatását,
Természet vagy jog, ellene hogyha kiált.
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.
Multat, jövőt, kort feledek,
Ismét hallom bölcsődalom!
Szivem csendes, mint gyermeké,
Eltűn abbul a fájdalom.
És hallva e kedves zenét,
Én ujra gyermekké leszek:
S mégis agg kor nyugalma az,
Mit keblemben én érezek.
Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.
Az pirosló sugarával
Égileg dicsőn,
Ez mosolygó arczulattal,
Szívet enyhitőn.
S míg az lassan áthaladta
Ablakom falát:
Addig a lyán a rostélyon
Adta bé karát;
Mellynél tartva néztem őtet,
Néztem szép szemét,
S csóközönnel elborítám
Kis fehér kezét…
Most is feljő ablakomra
Szépen a korány,
Ah de nem jő véle régi
Társa, a leány.
Távozott ő, s lőn azóta
A nap hajnala,
Nékem egy kiállhatatlan
Éjnek fátyola!
Rendjelekrül, szalagokrul,
Szólnak bár a hirlapok,
Hogy yan az: hogy a neveztek
Közt helyt én nem foglalok?
De mit nékem az irígyek,
Hogy nem említik nevem:
Nékem azért mégis vagyon
Száznál is több rendjelem!
A természet adja őket,
Termi minden évszakasz;
S földiszít naponta vélök
A nyár, ősz és a tavasz.
Rendjelim hát a virágok!
Gomblyukam lesz szalagom;
S télen is hogy lássam őket:
Egy párt elzár ablakom.
Viszonláttam mult életem
Azon kin-éd helyét,
Hol e szív feltalálta volt
Poklát és édenét.
Havok, évek lefolytanak,
Le szívem árjai,
S itt még is visszatértenek
Egy élet álmai.
Láttam nehány perczek alatt
Én ujra kéjt, reményt,
Remény után kínt, kétkedést,
S ezernyi érzeményt.
S hol vele zenge egykoron
Édes-kinos dalom:
Akként mosolyga ott felém
Öröm, vagy fájdalom.
Ott áll, hol állt oh istenem!
A ház, hol ő lakott,
Mellyben láttam ragyogni őt,
Mint égi csillagot.
A ház előtt még ott a kert,
És túl a rétvirány,
Hol andalgott együtt velem
Napok hűs alkonyán.
Oh a mosolygó hegy, virány,
Léptem még ismerik,
S a kis patak mégis dagadt…
Még könnyim érezik!
E szív is ott még mindenütt
Hű szerelemre lel,
Minden: fű, kő, ösvény, virány,
Szerelmet még lehel.
De ah csak ő, s csak ő maga,
Az élő változott!
Lakára nem, e szívre hát
Borút mért hozhatott?
S mért – szendergvén a szenvedély –
E szív ismét lobog?
S e helytt miként e dalban is
A’ hűtlenért dobog?
Oh a szív legnagyobb titok,
Kivált hahogy szeret,
S tanok között nagy tudomány:
Emberszív-ismeret.
Kit nem törhete meg bú, önkény, lelki erőben,
Annak a mostoha sors, régre leküzdte szemét.
Van mégis mi maradt neki, írul az éji sötétben:
Nem láthatja imigy vérzeni honja sebét.
Zöld a berek, zöld a mező,
Kék a csermely, és kék az ég;
Madár dalol, fű illatoz,
Él és örvend egész vidék.
S mi kedves volt mindig nekem,
Szülő földem veszen körül,
Minden lépten emlékezet;
S mind ennek szívem nem örül.
Lelkem elvágy innen tova,
Az más vidék után sohajt,
Hol nincs szebb ég, nincs szebb mező,
Mit most szivem még is ohajt.
Ohajt szivem egy kis lakot
Viszonlátni, s ben’ egy szobát,
Szobában a’ kedves leányt,
S arczának szép liliomát.
De most mindezt nem láthatom.
Mit ér nekem így e vidék?
Mit a zöld hegy, a zöld mező,
A kék csermely, a tiszta ég?
S ne kérdjétek: mit érezek?
Vagy kérdjétek, mi térezett:
Midőn a föld első fia
Az édenbül száműzetett!
