Egy időben ablakomra
Mindennap korán,
Ketten jöttek üdvezelni:
A nap és egy lyán.
Az pirosló sugarával
Égileg dicsőn,
Ez mosolygó arczulattal,
Szívet enyhitőn.
S míg az lassan áthaladta
Ablakom falát:
Addig a lyán a rostélyon
Adta bé karát;
Mellynél tartva néztem őtet,
Néztem szép szemét,
S csóközönnel elborítám
Kis fehér kezét…
Most is feljő ablakomra
Szépen a korány,
Ah de nem jő véle régi
Társa, a leány.
Távozott ő, s lőn azóta
A nap hajnala,
Nékem egy kiállhatatlan
Éjnek fátyola!
