Vannak elhervadt, halott emberek
kik már nem sírnak, nem sóhajtanak,
kik már nem várnak, már nem küzdenek,
kik magukat temetve bolyganak,
itt bolyganak.
Elmult tőlük irigység, gyűlölet:
mért tülekedne, ki mit sem akar –
aki legszomorubb: mindég nevet,
mert a nevetés mindent eltakar,
jól eltakar.
Hű barátok és vidám cimborák,
kacagásuk visszhangot keltve cseng:
másoknak töltik az öröm borát
s a szívükben halotti néma csend,
nagy néma csend.
S olykor a vad vidám zaj közepett
összecsendül két hazug nevetés
és két ember, ki örökké nevet,
ijedten elnémulva összenéz,
csak összenéz.
Nyugat, 1908/15. szám
