Rám nem várnak biztos kézzel megácsolt
egymásból nyiló holnapok.
Nirvánás éjszakámból felmerülve
meg kell épitnem minden egy napom:
fáradt karral fejem fölé feszitni
az ég kárpitját megtépett hitemből,
kiteregetni sivatag magányom,
felütni rajta gondom sátorát
és befuttatni hullatag reménnyel,
hogy szélcsendjében ellakhassak estig.
Reggeltől estig. Többre nincs erőm.
S reggel megint előlről kezdeni.
Nyugat, 1929/1. szám
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Álom, már jön a hajnali fény!
előttem újra a végtelen út:
hogy induljak el szürke reggeleken,
ha a tegnap bánata el sem aludt…
Nyugat, 1909/8. szám
Eljött megint a tegnapesti szél,
az ég kékje megint gyöngyszínre olvadt:
megint egy éj, megint egy hosszú éj
s mögötte vár megint egy hosszú holnap.
Harangszó búcsuztatja a napot,
zokogva kong: hiába volt, hiába,
napok, napok, egyforma tegnapok
belemúlnak borúló éjszakába.
Napok, napok, egyforma gyöngyszemek,
fáradt kezemből egyenként kihullnak,
arra sem vágyom már, hogy pár szemet
még felfűzhessek emlékkoszorúnak.
Nyugat, 1918/9. szám
Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?
Olyan távolról hallom a szavam,
hogy már talán felét sem értem:
milyen úton vesztettem el magam,
ide honnan és mikor értem?
Tükrömből hervadt idegen szemek
néznek döbbenten szembe vélem:
ki éli az én messze éltemet
és én kinek az éltét élem?
Nyugat, 1920/19-20. szám
börtönbe zártalak,
rózsabokor nyult ki rácsos ablakodból
s tüskés-virágos ága visszahúzott,
akármerre jártam.
Szabadulni akartam
s szivedbe mártott tőröm nyomán
megeredt a vér szivemből.
Máglyahalálra itélt ekkor a bosszum
s enkezem lóbálta, dobta a csóvát;
s hamvaidból phőnix-madárként
felszárnyaltál időtlen szépségben.
Nyugat, 1929/21. szám
Ritka vendége lettem önmagamnak,
fáradtan indulok és mindég elkésem;
tétován állok az előszoba-ajtón
s mielőtt a szobák kábult csendjét
felriaszthatná félénk csengetésem,
elszaladok. S a napok tovább rohannak.
Olykor még lopva benyitok a nappaliba,
egy percre mégis szeretném megtalálni magamat;
gondozatlanul szanaszét hever itt minden,
a tükör idegen bólintással fogad,
messzejárt arcomat nem ismeri meg;
kelletlenül ásitanak elém a székek, a pamlag;
eső beverte a távolbanéző ablakokat.
S végig az elhagyott szobák során
csak magános árnyam s léptem ijedt visszhangja kisérnek;
felejtve fakuló arcképek a falakon
már nem is néznek rám, már nem is élnek,
s belepte a por kedves könyveimet.
Hol lehetek, ha már itt sem lakom?
Aléltan érem el a legbelsőbb ajtót. És várok.
Nem hallatszik ki még halk lélekzet nesze sem.
Állok és várok.
És nem merem rátenni a kilincsre kezem.
Nyugat, 1928/13. szám
Vagyok a gyötrelmek és gyászok könyve,
magasba szállt és mélyre hullott lélek
sötét betű gyöngysorra fűzött könnye.
Azé vagyok, ki önsorsába nézett
s aki belátott fenékig szívedbe.
Itt ne keress mámort, se írt, se mézet.
Ki e lapokról most megszólít téged,
az élet poklos köreit bejárta
s a kínok nyársán ízenként elégett.
Ó nyájas olvasó! ha boldogságod
hivőn várod még: tépj szét s iszonyodva
szítsd fel velem hunyorgó, lusta lángod;
s mint temetőn: dideregve vess keresztet
s hálát rebegj, hogy ki itt holtan lázad,
a kísértet bántatlan eleresztett.
Nyugat, 1926/23. szám
Amig én itt bolyongok tompa gyászban
s emlékeimre szövök szemfödőt:
egy messze, elmult kisvárosi házban
fiatal lány még várom a jövőt.
Rég betemették az utat mögöttem
évek, napok, szitáló bús homok,
vissza kell mennem oda, honnan jöttem
s nem találok egyetlen lábnyomot.
Egy messze házban (vagy lelkembe mélyen)
fiatal lány álmodja a jövőt,
nincs nyugtom nappal, nincsen álmom éjjel:
vissza kell mennem felkölteni őt.
Bár ezer izzó, kinzó sebet tépjek,
lenyúzom rámnőtt gyűlölt gyászruhám,
hogy emelt fővel még egyszer belépjek
az emlékháznak álomkapuján.
Végső erőm feszüljön szakadásig,
most vissza kell fordítnom az időt,
s mit bánom én: ha nincs út oda másik,
haljak bele, csak ébresszem fel őt!
Nyugat, 1924/10. szám
Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.
Mindent kívánt és mindent elszalasztott,
mosolyt áhított s könnyeket fakasztott,
mint te meg ő.
Álma gyönyörű volt, élete gyarló.
A háza már rom, a kertje már tarló.
Az égbe vágyott, a föld eltemette,
imádkozzatok el egy sóhajt felette.
Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám
Ismét a visszatérő hajszos álom:
A kék űrben zuhanva kergetőznek
angyalarcu, hószárnyu csillagok
s a végitélet harsonája szól.
Inogva összeroppannak a házak,
viharban csavarodó fák alól
a földből feltörnek a lángok.
Mellük verik bűnbánó százak,
fehérruhás, koszorus lányok
zokognak hajló feszület alatt.
Az erdőből szarvasnak, őznek
halálos bődülése hallik,
vijjogva keringnek a madarak,
sziklák gördülnek, a part megvonaglik,
vizeknek árja lávaként kicsap.
Futok lihegve, keresem a párom,
legyünk együtt e végső pillanatban…
Szólitanám s döbbenve érzem
szép neve volt s most nem emlékszem;
arcát, szemét, hangját idézem,
futok fulladtan s nem emlékszem;
szemembe néz barna szem, kék szem,
verejték ver ki s mégsem, mégsem,
szemére sem, nevére sem emlékszem…
S mondom magamnak:
hiszen ez csak álom,
reggelre vége,
elragadja a percek sodra,
mégcsak az árnya, az emléke
sem verődik rá holnapodra!
És felsirok rá:
ébren sem találom,
e zürzavarban elveszett a párom,
és nem találom,
ébren sem találom.
Nyugat, 1934/8. szám
