Ez már amaz örökös éjjel.
Hűlt tagokkal, holt szenvedéllyel
fekszem süketen és meredten,
két kezem mellemen keresztben.
S mint aki körülnézni nem mer,
nézek befordult gödrös szemmel;
rajtam száz pecsét, bélyeg, oltás,
ajkamon megfagyott sikoltás:
Sok évig jártam, keltem, szóltam,
még sem tudom, Uram, ki voltam!
Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám
Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?
Apám épitette a házat,
azóta elmult egy félszázad;
messze földről hozta a párját,
együtt ültették be a kertet,
ismerték minden bokrát-fáját
s mire első gyümölcse termett,
megszületett az első gyermek.
S ó, rózsa, rózsa mennyi nyilt ott
amelyet mind az anyám oltott;
az ágyást bársonylevél szegte,
mellé a rezedát szerette,
középen – asszonyára rávall –
verbéna virult violával.
Kis kapával, óvodás voltam,
az ösvényt én is garaszoltam;
fogócska és bujósdi közben
én is gyomláltam és öntöztem;
fecskecikázást néztem szótlan
s galambjainknak szemet szórtam.
Azóta nem rejtettek lombok,
nem szálltak köröttem galambok,
azóta nem oly édes már a
földi eper, ribiszke, málna…
…tünjetek el, ti mai árnyak,
vigyetek vissza, fecskeszárnyak:
gyerekszívvel utcánkon végig
megtalálom házunk, a régit;
kis kapun be, át a dufarton
ha belesnék azon az ajtón,
hívó körében a lámpának
asztal terítve, minket várnak
tejet hoznak, kenyeret szelnek,
– otthon fejt tej, habos és édes
anyám az órát tudakolja,
apám dörmög ujságja mellett:
“Hol késik az a négy rossz gyermek?”
Tornác felől zsivajgás támad,
kattan a kilincs s a vidám had
(öcsém most lesz negyvennyolc éves)
körülöleli és csókolja
nevető fiatal anyámat…
Nyugat, 1939/5. szám
Vagyok a gyötrelmek és gyászok könyve,
magasba szállt és mélyre hullott lélek
sötét betű gyöngysorra fűzött könnye.
Azé vagyok, ki önsorsába nézett
s aki belátott fenékig szívedbe.
Itt ne keress mámort, se írt, se mézet.
Ki e lapokról most megszólít téged,
az élet poklos köreit bejárta
s a kínok nyársán ízenként elégett.
Ó nyájas olvasó! ha boldogságod
hivőn várod még: tépj szét s iszonyodva
szítsd fel velem hunyorgó, lusta lángod;
s mint temetőn: dideregve vess keresztet
s hálát rebegj, hogy ki itt holtan lázad,
a kísértet bántatlan eleresztett.
Nyugat, 1926/23. szám
Amig én itt bolyongok tompa gyászban
s emlékeimre szövök szemfödőt:
egy messze, elmult kisvárosi házban
fiatal lány még várom a jövőt.
Rég betemették az utat mögöttem
évek, napok, szitáló bús homok,
vissza kell mennem oda, honnan jöttem
s nem találok egyetlen lábnyomot.
Egy messze házban (vagy lelkembe mélyen)
fiatal lány álmodja a jövőt,
nincs nyugtom nappal, nincsen álmom éjjel:
vissza kell mennem felkölteni őt.
Bár ezer izzó, kinzó sebet tépjek,
lenyúzom rámnőtt gyűlölt gyászruhám,
hogy emelt fővel még egyszer belépjek
az emlékháznak álomkapuján.
Végső erőm feszüljön szakadásig,
most vissza kell fordítnom az időt,
s mit bánom én: ha nincs út oda másik,
haljak bele, csak ébresszem fel őt!
Nyugat, 1924/10. szám
Nem volt rosszabb, se jobb, mint te meg ő,
erős és gyönge, bízó s remegő;
magának, másnak átok és ajándék,
csupa ballépés és csupa jószándék,
mint te meg ő.
Mindent kívánt és mindent elszalasztott,
mosolyt áhított s könnyeket fakasztott,
mint te meg ő.
Álma gyönyörű volt, élete gyarló.
A háza már rom, a kertje már tarló.
Az égbe vágyott, a föld eltemette,
imádkozzatok el egy sóhajt felette.
Hat vers, Nyugat, 1935/11. szám
Ismét a visszatérő hajszos álom:
A kék űrben zuhanva kergetőznek
angyalarcu, hószárnyu csillagok
s a végitélet harsonája szól.
Inogva összeroppannak a házak,
viharban csavarodó fák alól
a földből feltörnek a lángok.
Mellük verik bűnbánó százak,
fehérruhás, koszorus lányok
zokognak hajló feszület alatt.
Az erdőből szarvasnak, őznek
halálos bődülése hallik,
vijjogva keringnek a madarak,
sziklák gördülnek, a part megvonaglik,
vizeknek árja lávaként kicsap.
Futok lihegve, keresem a párom,
legyünk együtt e végső pillanatban…
Szólitanám s döbbenve érzem
szép neve volt s most nem emlékszem;
arcát, szemét, hangját idézem,
futok fulladtan s nem emlékszem;
szemembe néz barna szem, kék szem,
verejték ver ki s mégsem, mégsem,
szemére sem, nevére sem emlékszem…
S mondom magamnak:
hiszen ez csak álom,
reggelre vége,
elragadja a percek sodra,
mégcsak az árnya, az emléke
sem verődik rá holnapodra!
És felsirok rá:
ébren sem találom,
e zürzavarban elveszett a párom,
és nem találom,
ébren sem találom.
Nyugat, 1934/8. szám
Nappali gondok, gondolatok, amiket elhessegettem,
visszasiklanak alattomosan, mire megjön az este
s mint iszonyú kígyók szorító jéghideg teste,
álmomban körülfonják vergődő szívemet.
S az éj sziszegő rémségei átkúsznak a napfényre
s ott lappangnak minden éber gondolatomban,
nyugtalan szívembe egyre beledobban
valami érthetetlen felsötétlő fájdalom.
És átvonaglik nappal az éjbe, éjjel a napba
végtelenül, pihenéstelenül; s hiába esengek,
kígyózó napok-éjek fullasztó ölelése percre sem enged
fellélekzeni tisztán szabadon.
Nyugat, 1927/22. szám
Szavak színes labdája cikázik
oda-vissza, oda-vissza;
játszva dobom, nevetve kapod el
s oly gyors-ügyesen vered vissza,
elfogni sincs időm, már surran a másik,
földig hajolok érte,
de most te leszel, aki lekésel,
s ki nem térhetsz előle!
Jaj! homlokod érte…
Fájó diadal.
Az én szemem borul könnybe tőle.
Most meg oly magasra, magasra röpitetted,
esengve ágaskodom utána… s hiába,
fejem fölött elzúg merész iveléssel
idegen kertek tilosába,
honnan vissza nekem sohase hozzák…
Csak azért is, tudok én is ily magasra hajitani…
Ó de mit ér… ha nem jut el hozzád,
miattam hasztalan szállna akár fel az égbe…
Ijedten nézem… Hisze ez igy nem is játék…
Elröppent mosolyod hova szállott?
Egyszerre hideg árnyakat ingat
az alkony köröttünk s bénultan megállok,
utolsó ütésed élesen horzsolja kezem
s kemény labdád messze gurul…
S egyedül, egyedül az éji sötétben
keresgélem szertetévedt labdáinkat.
Hát annyi sokból csak ennyi maradt?
Oly szinesek, szárnyasok voltak,
dalolva röpülök, mint a madarak
s most mint a kiégett zuhanó holdak
hullanak vissza a szivemre.
Nyugat, 1931/2. szám
És késő este, fáradt nap után,
üdítő tiszta fürdő várjon,
fekhelyem legyen megvetve puhán,
egy hang se törjön át a halk homályon
s jusson eszembe fájdalmatlanul
csak mint álomba hajló gondolat,
egy régi-régi tavasz alkonya,
egy ákác, melynek most virága hull,
jegenyefák hivogató sora,
s a régi-régi tiszta szerelemmel
megbékélt szívvel küldjek “jó éjt” néki,
ki tőlem minden nappal távolabb
s aludjak el aztán könnytelen szemmel
és ne ébredjek fel többé soha.
Nyugat, 1916/23. szám
Első álmomból felriadtam:
koporsódeszka volt alattam,
gyaluforgácsból volt a párnám…
Emlékszem már: Kiss Olgám vár rám,
most van az újhold felkelőben,
vár a miskolci temetőben,
Avas alján, harangláb mellett,
ily éjszakákon nem pihenhet;
húsz éves volt, egyidős vélem,
én tán az ő életét élem…
És várnak reám Rákoson.
A fák közt álomszél oson,
szunnyadnak a halmok virági,
vár Osvát Ernő, Cornél, Ági;
apám sírját repkény takarja,
alóla kinyúlt értem karja,
s Arnold bátyám, kit úgy szerettem,
oly régen várnak mind a ketten,
s itt-ott, szerte a hantokon
hív ismerős és vár rokon.
Most van az újhold felkelőben
a kerepesi temetőben
s hol az árnyak nem földi árnyak,
Riedl Frigyes s Király György várnak.
és odakint a Farkasréten,
hol most csak holtak vannak ébren,
(szívszoritón ismerős tájék),
várnak engem Czebe Gyuláék;
s amerre nézek, akit látok,
tűnt ismerősök, volt barátok.
Bár nem láttam nevét fejfáján,
barátom vár a Tisza táján,
s egyre többen, mindegyre többen
várnak rám messze temetőkben…
Nem fognak várni már sokáig,
nem maradok én már soká itt,
eleget sírtam és temettem,
könnyű lesz már a föld felettem.
Két év? egy év? tán jövő héten
Rákosmezőn vagy Farkasréten
örök mosolygással a számon
várok. Reátok várok. Ámen.
Nyugat, 1937/7. szám
