Olyan ámulva nézem napjaim,
mint szakadozott mozgóképet:
kié a bánat és kié a kín,
mi most orvul szivembe tépett?
Olyan távolról hallom a szavam,
hogy már talán felét sem értem:
milyen úton vesztettem el magam,
ide honnan és mikor értem?
Tükrömből hervadt idegen szemek
néznek döbbenten szembe vélem:
ki éli az én messze éltemet
és én kinek az éltét élem?
Nyugat, 1920/19-20. szám
