Baróti Szabó Dávid: Az halálról

Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
Hajnali kort élsz még? ugyanez rettenthet: az ifjú
Renden lévőkből több nyeresége vagyon.
A gyökeres vén tőlgyfa nem hajt melegekre, fagyokra:
Eggy deret, eggy forrót gyenge palánta kigyőz?
Élet-üdőd kivirágzását most kezdi? ki tudja?
A gyász-padra lehúll még ma virágja talán.
Nyers, eleven vagy még? de körűl vagy véve veszéllyel:
Eggy eset, eggy csuszamás a temetőre vihet.
Eggy őnéki fejér márvány nyak, líliom homlok,
Friss rózsákkal elűlt arca, pirossas ajak:
S tar fő, horpadt szem, ráncos bőr, ritka fogakra
Szállott száj, vőlggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy, múló vagy azért: megvetni tanúld meg,
Amit az enyves halál róllad örökre lehúz.
Útas vagy, nincs állandó maradásod: örökre
Hol fogsz lelni helyet, sokszor eszedbe vegyed.
Sokszor imígy gondolkodjál: Ha ki kellene mindjárt
Múlnom, lelkem hová menne, s örökre hová?
Illy készűlettel meg mernék halni, vagy elsőbb
Másként intézném dolgomot Isten előtt?
Amikoron leragad nyelvem, bédugja süketség
Két fülemet, szemeim fényjit elállja homály,
Megmerevít a végső dér, az halotti veríték
Elfut, s éltemnek nem tudom adni jelét:
Mit kívánandok, cselekedtem vólna? – Miveld azt
Minden nap, minden nap les az éhes halál.

1786.

Baróti Szabó Dávid: Barátság

Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
Mind eloszolnak.

Nézd eme sok száz jövevény galambat:
Fényes házaknál keres ez lakóhelyt;
Nem szeret rongyos fedelű toronyba
Hordani fészket.

Mindenütt híven követőd az árnyék,
Míg arany színbenn egeken van a nap:
Ez lenyúgodván, amaz is legottan
Mind elenyészik.

Futnak a hangyák az üres veremtől:
A saját hasznát kereső barát is
A vagyonjából kifogyott barátját
Messze kerűli.

1786.

Baróti Szabó Dávid: Szentjóbi Szabó László úrhoz

Nézd a fenntermett elmét! – E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Már, ha virágodbann illy drága gyümőlcsre fakadtál,
Állapodott élted, mondsza, mifélit adand?
Vajha hazánk nevedéki reád ütnének! ha mellyek
Versre hevűlne, s magyar tollat emelne kezek!
E nyelv, e kéncsünk, mellynek veszedelmire nézvén
Csaknem vérrel elegy könyveket önt ki szemünk:
Majd beteg ágyából népünk örömére kikelne,
Majd szabadabb lábat kapna bilincseiből. –
Nékem igen tetszel; s jobban fogsz tetszeni, hogyha
Néha görög módon pengeted húrjaidat.

Baróti Szabó Dávid: Nem kimíl meg senkit a halál

Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Úgyde virág vagy még? Ugyanez rettenthet: az ifjú
Korból, mint vénből, többet arat le halál.
A gyökeres tölgyfák teleket tűrnek ki nyarakkal:
Egy deret, egy forrót áll-e ki gyenge virág?
Most kezd élet-üdőd még nyílni ki? még ma, ki tudja?
A gyász-padra talán húllni virágja le fog.
Nyers, eleven vagy még? de kerítnek ezernyi veszélyek;
Elvihet egy csuszamás, egy eset hozhat halált.
Eggy ő nála fejér márvány nyak, liliom homlok;
Rózsákkal vigyorult ajk, alabástromi kéz:
S tar fő, horpadt szem, ráncolt bőr, ritka fogaktól
Strázsált száj, völggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy: vagy azért az halál fia: vetni tanóid meg.
Amit elébb vagy utóbb róllad örökre levon,
Úton vagy: nincs itt álló maradásod: örökre
Hol lessz ez, szükség venned eszedbe gyakran.
Sokszor imígy gondolkodjál: meg kéne ha mostan
Halnom, lelkem hová menne, s örökre pedig?
Illy készülettel mernék-e kimúlni? vagy elsőbb
Másképp intézném lelkem igyetlen igyét.
Nyelvem némultság mikoron köti s dugja süketség
Bé füleim, szemeim fényit elállja homály;
Vég dér tagjaimat merevíti; halotti veríték
Önt el, s éltemnek nem tudom adni jelit.
Áh, mit kívánok, cselekedtem vólna? mivelt azt
Minden nap; minden nap jöhet érted halál,
Így mikoronn élvén, meg szoktál halni világnak:
Halni midőn meg fogsz, mennybe visz élni halál.

1786

Baróti Szabó Dávid: Kazinczy Ferenc úrfihoz

Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Illy fiatal korbann illy dolgokat űzni? Tetőlled
Majd ezután mit nem várhat az édes haza?
Tartson az ég nyelvünknek elővitelére sokáig,
És, mellyet kíván a teher, adjon erőt!
Egy kívánságom van még: bétöltöd-e? s hogy nem
Mit fogadál, mikoron szembe, beszédre jövénk?
Hogy követőm lészesz, s illyen rámára szedended
Verseid; úgye le vagy már kötelezve tehát?
Ámde mit emlegetek! Téged minek intelek erre?
Lám leveled csínos verssel ajánlja magát.
Ah, folytasd! sokkal többet gyarapíthatod illyképp
Nyelvünket, s nevedet sokkal előbbre vihetd.
Tisztelvén Sárospatakot, magam ezzel ajánlom.
Többször is írni fogok, többször is írni ha fogsz.

1778.

Baróti Szabó Dávid: Egy ledőlt diófához

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakad testes derekad tövétől;
Csak kicsin kéreg maradott kötésül;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti, húllnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihallnak.

Annyi szélvészen diadalt-nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vallyon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült, sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! – szemeimbe tűnnek Gyilkosid.
Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirigyed
S titkos eleitőd.

Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt hittak! – Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!

Átkozott vendég! viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – hazánk’ szelid ég.
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

1790

Baróti Szabó Dávid: Virthez

Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Régi lakósidnak! legfőbb szépséged azokban
Áll vala: megszűnvén ők veled élni, ledőlt.
Nincsen azok nélkül már kedvem nálad ezentúl,
Már nem fog ligeted tetszeni, völgyed, hegyed;
Réted, halas Zsitvád nem vonszanak engemet hozzád;
Emberidért estem volt szeretetbe veled.
Már oda vagy: magam is nézd, megvénhedtem. Azért vég
Búcsút – ! melly nehezen mondhatom, óh nagy egek!
Végbúcsút vészek. Nem fognak tágas határid
Pásztori sípomtól zengeni már ezután! –
Még te felépülhetsz: én napról napra leszállok.
Ah! nem bánom: elég életem, úntig elég!
Hátramaradt rövid óráim csak Kassa határin
Töltöm el a múzsák lantjai s éneki közt.
Ámde ki nem folysz elmémből, amelly tefelőled
Esni fog, az szótól szívem örömre derül.
Nálad vígan tölt ideim mindenkor eszemben
Forgatván, terhes gondjaim űzni fogom.
Néha talán meg is énekelem volt gyenge korodnak
Napjait. Oh áldott hajdani drága napok! –
Hogyha felépülsz még, nevemet ne felejtsd el. Ezent ha
Megveted is, nálam fennmarad a te neved.

1792

Baróti Szabó Dávid: Révai Miklós úrhoz

Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Ez valahány lészen, valahány szem rája tekéntend:
Annyi jeles gyöngy-szem gyöngy-fejed űlje körűl.
Nem kívánsz pénzt, sőt magadét sem szánod hazádtól:
Látni fejér hollót ím valahára lehet.
Fínom arany-termő hegyet érdemlesz te hazádtól,
Hogy fínom gyöngyöd fínom aranyba rekeszd.
S hát eldődi poétáink felkelnek? ezeknek
Moly, szenny írásit meg nem emészti tehát?
Bóldogok ők; te szerencsés vagy; valamennyi poétát
Támasztassz, anny’ann hírlelik a te neved.
Életet adsz és nyersz: ők általad, általok élni,
Révai, fogsz; s míg fog lenni poéta, te léssz.

1785.