Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Mit énekled már Virtet is?
Fülit miért sebheted?
Ha versre szinte kísztet is,
Többé le nem festheted.
Ne várd, hogy essőt ontsanak
Az ősz komor napjai;
Ne várd, hogy itt szorítsanak
November hó-halmai.
Siess: az Hernád öbliben
Szüntelenűl sír, eped;
Mivel tekergős völgyiben
Csak hasztalan zeng neved.
Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszünnek: hogy olly sok üdőkig
Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl…
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?…
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
Sík hátára miként illik az újdon hajó!…
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
E tenger s ez hajó terheid elviseli…
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát…
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
Mintha hajójával Festetich űlne reád.
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Jobb ízhez szoktál: nálam most vettetik a kert;
Nálad már kivirult, s drága gyümölcsre fakadt.
Mégis ha kívánod próbámat; ihol van. Ha tetszik,
Versiddel gyarló verseim egybetehetd.
Lépes mézek azok; savanyók ezek: öszvekeverve
Jobb fog lenni talán mindenik íze, szaga.
Nem lévén; vedd észre legott, hogy senki vezérem
Nem vala, s úgyszólván, tegnapi gazda vagyok.
Tegnap elült jött és el akar már menni Kazinczy;
S vaj-mi soká nem fog jőni közinkbe megint!
Dér, fagy, havak, szelek, hol vagytok? vagy zápor az égből
Mért nem dőlsz, s tőltést, hídakat el nem emelsz?
Mit mondok? Szél, dér, fagy, havak távozzatok; állj, híd;
Állj, töltés; záport főldre ne döntsön az ég.
Bár nem régen jött csak menjen az útra Kazinczy:
Útjaiból legszebb versei jőnek ide.
1788.
Bészállván az Halál némelly fogadóba s Kupídó,
Ott eggymás mellé nyílaikat letevék.
Hajnal alig vala s elválnak; történet-esetből
Annak ez elvévén nyílait, ennek amaz.
Sokkal több öreget sebesít meg azólta Kupídó.
S a temetőre felesb ifjakat hord ki Halál.
1786.
Ember vagy; készűlj: az halál felvonta talántán
Már íjját, már tán nyilat is üt ki reád.
Ember vagy; majd porrá léssz: azt, amit eleddig
Éltél, már az halál birja, te nem vagy ura.
Hajnali kort élsz még? ugyanez rettenthet: az ifjú
Renden lévőkből több nyeresége vagyon.
A gyökeres vén tőlgyfa nem hajt melegekre, fagyokra:
Eggy deret, eggy forrót gyenge palánta kigyőz?
Élet-üdőd kivirágzását most kezdi? ki tudja?
A gyász-padra lehúll még ma virágja talán.
Nyers, eleven vagy még? de körűl vagy véve veszéllyel:
Eggy eset, eggy csuszamás a temetőre vihet.
Eggy őnéki fejér márvány nyak, líliom homlok,
Friss rózsákkal elűlt arca, pirossas ajak:
S tar fő, horpadt szem, ráncos bőr, ritka fogakra
Szállott száj, vőlggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy, múló vagy azért: megvetni tanúld meg,
Amit az enyves halál róllad örökre lehúz.
Útas vagy, nincs állandó maradásod: örökre
Hol fogsz lelni helyet, sokszor eszedbe vegyed.
Sokszor imígy gondolkodjál: Ha ki kellene mindjárt
Múlnom, lelkem hová menne, s örökre hová?
Illy készűlettel meg mernék halni, vagy elsőbb
Másként intézném dolgomot Isten előtt?
Amikoron leragad nyelvem, bédugja süketség
Két fülemet, szemeim fényjit elállja homály,
Megmerevít a végső dér, az halotti veríték
Elfut, s éltemnek nem tudom adni jelét:
Mit kívánandok, cselekedtem vólna? – Miveld azt
Minden nap, minden nap les az éhes halál.
1786.
Míg puhán hord a csapodár szerencse,
Számoson kelnek s csakhamar barátid;
Majd ha nagy finnyás öliből kihajtand.
Mind eloszolnak.
Nézd eme sok száz jövevény galambat:
Fényes házaknál keres ez lakóhelyt;
Nem szeret rongyos fedelű toronyba
Hordani fészket.
Mindenütt híven követőd az árnyék,
Míg arany színbenn egeken van a nap:
Ez lenyúgodván, amaz is legottan
Mind elenyészik.
Futnak a hangyák az üres veremtől:
A saját hasznát kereső barát is
A vagyonjából kifogyott barátját
Messze kerűli.
1786.
Nézd a fenntermett elmét! – E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Már, ha virágodbann illy drága gyümőlcsre fakadtál,
Állapodott élted, mondsza, mifélit adand?
Vajha hazánk nevedéki reád ütnének! ha mellyek
Versre hevűlne, s magyar tollat emelne kezek!
E nyelv, e kéncsünk, mellynek veszedelmire nézvén
Csaknem vérrel elegy könyveket önt ki szemünk:
Majd beteg ágyából népünk örömére kikelne,
Majd szabadabb lábat kapna bilincseiből. –
Nékem igen tetszel; s jobban fogsz tetszeni, hogyha
Néha görög módon pengeted húrjaidat.
Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Úgyde virág vagy még? Ugyanez rettenthet: az ifjú
Korból, mint vénből, többet arat le halál.
A gyökeres tölgyfák teleket tűrnek ki nyarakkal:
Egy deret, egy forrót áll-e ki gyenge virág?
Most kezd élet-üdőd még nyílni ki? még ma, ki tudja?
A gyász-padra talán húllni virágja le fog.
Nyers, eleven vagy még? de kerítnek ezernyi veszélyek;
Elvihet egy csuszamás, egy eset hozhat halált.
Eggy ő nála fejér márvány nyak, liliom homlok;
Rózsákkal vigyorult ajk, alabástromi kéz:
S tar fő, horpadt szem, ráncolt bőr, ritka fogaktól
Strázsált száj, völggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy: vagy azért az halál fia: vetni tanóid meg.
Amit elébb vagy utóbb róllad örökre levon,
Úton vagy: nincs itt álló maradásod: örökre
Hol lessz ez, szükség venned eszedbe gyakran.
Sokszor imígy gondolkodjál: meg kéne ha mostan
Halnom, lelkem hová menne, s örökre pedig?
Illy készülettel mernék-e kimúlni? vagy elsőbb
Másképp intézném lelkem igyetlen igyét.
Nyelvem némultság mikoron köti s dugja süketség
Bé füleim, szemeim fényit elállja homály;
Vég dér tagjaimat merevíti; halotti veríték
Önt el, s éltemnek nem tudom adni jelit.
Áh, mit kívánok, cselekedtem vólna? mivelt azt
Minden nap; minden nap jöhet érted halál,
Így mikoronn élvén, meg szoktál halni világnak:
Halni midőn meg fogsz, mennybe visz élni halál.
1786
Könyvedet és leveled vettem: leveledre levéllel
Szolgálok; könyvért könyvet örömmel adok.
Drága nagy úrfi! miként örvendjek néked eléggé?
Illendő koszorút nem tudok adni reád.
Illy fiatal korbann illy dolgokat űzni? Tetőlled
Majd ezután mit nem várhat az édes haza?
Tartson az ég nyelvünknek elővitelére sokáig,
És, mellyet kíván a teher, adjon erőt!
Egy kívánságom van még: bétöltöd-e? s hogy nem
Mit fogadál, mikoron szembe, beszédre jövénk?
Hogy követőm lészesz, s illyen rámára szedended
Verseid; úgye le vagy már kötelezve tehát?
Ámde mit emlegetek! Téged minek intelek erre?
Lám leveled csínos verssel ajánlja magát.
Ah, folytasd! sokkal többet gyarapíthatod illyképp
Nyelvünket, s nevedet sokkal előbbre vihetd.
Tisztelvén Sárospatakot, magam ezzel ajánlom.
Többször is írni fogok, többször is írni ha fogsz.
1778.
