Baróti Szabó Dávid: Nem kimíl meg senkit a halál

Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Úgyde virág vagy még? Ugyanez rettenthet: az ifjú
Korból, mint vénből, többet arat le halál.
A gyökeres tölgyfák teleket tűrnek ki nyarakkal:
Egy deret, egy forrót áll-e ki gyenge virág?
Most kezd élet-üdőd még nyílni ki? még ma, ki tudja?
A gyász-padra talán húllni virágja le fog.
Nyers, eleven vagy még? de kerítnek ezernyi veszélyek;
Elvihet egy csuszamás, egy eset hozhat halált.
Eggy ő nála fejér márvány nyak, liliom homlok;
Rózsákkal vigyorult ajk, alabástromi kéz:
S tar fő, horpadt szem, ráncolt bőr, ritka fogaktól
Strázsált száj, völggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy: vagy azért az halál fia: vetni tanóid meg.
Amit elébb vagy utóbb róllad örökre levon,
Úton vagy: nincs itt álló maradásod: örökre
Hol lessz ez, szükség venned eszedbe gyakran.
Sokszor imígy gondolkodjál: meg kéne ha mostan
Halnom, lelkem hová menne, s örökre pedig?
Illy készülettel mernék-e kimúlni? vagy elsőbb
Másképp intézném lelkem igyetlen igyét.
Nyelvem némultság mikoron köti s dugja süketség
Bé füleim, szemeim fényit elállja homály;
Vég dér tagjaimat merevíti; halotti veríték
Önt el, s éltemnek nem tudom adni jelit.
Áh, mit kívánok, cselekedtem vólna? mivelt azt
Minden nap; minden nap jöhet érted halál,
Így mikoronn élvén, meg szoktál halni világnak:
Halni midőn meg fogsz, mennybe visz élni halál.

1786