Nézd a fenntermett elmét! – E szókra fakadtam,
Amikor olly kendett versed előmbe kerűlt.
Még nem merte talán arcád illetni borotva;
Még ábrázatodot moh ki nem űlte talán:
És odahajtottál, azhová sok nem tud elérni,
Bátor elég hóval légyen is hintve feje.
Már, ha virágodbann illy drága gyümőlcsre fakadtál,
Állapodott élted, mondsza, mifélit adand?
Vajha hazánk nevedéki reád ütnének! ha mellyek
Versre hevűlne, s magyar tollat emelne kezek!
E nyelv, e kéncsünk, mellynek veszedelmire nézvén
Csaknem vérrel elegy könyveket önt ki szemünk:
Majd beteg ágyából népünk örömére kikelne,
Majd szabadabb lábat kapna bilincseiből. –
Nékem igen tetszel; s jobban fogsz tetszeni, hogyha
Néha görög módon pengeted húrjaidat.
