Számotok hat s három, múzsák! hogy títeket híven
Szólgállak, majd-majd eltelik annyi tavasz.
Búcsúzom: közelít éltem fonalához az olló:
S a nyúgalmat-adó főld, kebelébe lehí.
Bért nem kívánok; tartsátok jobbnak. Ha vissza
Nem fog tett munkám tetszeni, nékem elég.
1782.
Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. – Nagy Alkotóm!
Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem
Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt?
Vagy már utolsó lessz ez? A tündérkedő
Világ miattam ellehet: csak megvetést
Várhat fejére tőllem. Ő reményemen
Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt.
Félhólt vagyok már: élni, halni nem tudok. –
Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek
Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani?
A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még
Megtellyesednék! Újra képzelem magam
Születni, ha feláll a ledöntött társaság.
Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér
Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok,
Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó
Füleimbe. – Melly tapsolva költözném kegyes
Atyám ölébe vissza! fényes trónokért
Fel nem cserélném. – Üss az hosszas tél után,
Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt!
Munkám végbevivém, mellynek az érceken
Tartóssága kitesz, s a faragott gulyák
Égignőtt tetején. Sem dühödött szelek;
Sem rút fergetegek, sem siető napok,
Sem végetlen idők meg nem emésztik azt.
Nem fog venni halál rajtam egész erőt:
Testem sírba leszáll, fennmarad a nevem:
Énrólam soha nyelv szólani nem szűnik,
A Főpap valamíg a Kapitóliom
Dombján, s Vesta kegyes gyermeke felmenend.
Majd amerre lefut zajjal az Aufidus;
Majd amerre paraszt népet igazgatott
Szűkös vízre szorúllt Daunus: az híre ki
Fog szágódni, hogy én a görög ajkra mért
Verset bévezetém Róma vidékire.
Fordítsd rám szemeid, nézd jeles érdemim:
Delfusból eredő zöld koszorút arass,
És önként fejemet, Melpomené, kerítsd.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Fogj tollat; kezdj íráshoz; kezdj szóba vegyűlni
Lantos Apollóval nemzeted ajka szerént.
Nincs s nem lessz ennél tehetősebb eszköz: ezen kap
Minden eszesb ánglus, francia, német, olasz. –
S melly szép versekkel telnek sajtóji naponként!
Mint hordják hozzád!… melly ragadozva veszed…
Mint telik a külsők szédítő kéncsivel honnyod!
Mint pusztúl Árpád hajdani nyelve, neme! –
Serkenj fel mély álmadból és szánd meg hazádnak
Nyelvét, melly ha kihal, tudd meg, örökre kihalsz.
Éltem az erdőben; éltemből fejsze kifosztott:
Élvén néma valék, szólok halálom után.
Neked bóldog halál hogy adassék, élni tanúlj meg:
Hogy boldoggá tedd életed, halni tanúlj.
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni:
Amit fájlaljon s féljen, örökre talál.
Bújában Niobé kővé vált; annak azonban
Megtörlé szemeit nem sok időre halál.
Ez pedig él; ámbátor, hogy él, nem tudja, de mégis
Él, s látván örökös kínjait, egyre zokog.
Örökre tedd le sípodot,
Öreg Szabó; menj haza:
Akaszd fogasra lantodot;
Elúnta már a haza.
Mit énekled már Virtet is?
Fülit miért sebheted?
Ha versre szinte kísztet is,
Többé le nem festheted.
Ne várd, hogy essőt ontsanak
Az ősz komor napjai;
Ne várd, hogy itt szorítsanak
November hó-halmai.
Siess: az Hernád öbliben
Szüntelenűl sír, eped;
Mivel tekergős völgyiben
Csak hasztalan zeng neved.
Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszünnek: hogy olly sok üdőkig
Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl…
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?…
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
Sík hátára miként illik az újdon hajó!…
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
E tenger s ez hajó terheid elviseli…
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát…
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
Mintha hajójával Festetich űlne reád.
Hírit hozák, hogy várakozol zsengémre. Ne kóstold;
Mert igenis meg fog váslani benne fogad.
Jobb ízhez szoktál: nálam most vettetik a kert;
Nálad már kivirult, s drága gyümölcsre fakadt.
Mégis ha kívánod próbámat; ihol van. Ha tetszik,
Versiddel gyarló verseim egybetehetd.
Lépes mézek azok; savanyók ezek: öszvekeverve
Jobb fog lenni talán mindenik íze, szaga.
Nem lévén; vedd észre legott, hogy senki vezérem
Nem vala, s úgyszólván, tegnapi gazda vagyok.
