Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni:
Amit fájlaljon s féljen, örökre talál.
Bújában Niobé kővé vált; annak azonban
Megtörlé szemeit nem sok időre halál.
Ez pedig él; ámbátor, hogy él, nem tudja, de mégis
Él, s látván örökös kínjait, egyre zokog.
