Őszi este, csendes alkony –
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
Fejemet kezemre hajtom;
Lassu szellő susog halkon:
Sok itt a kín, sok a bánat, –
A fáradtnak ágyat, ágyat!
Körülöttem táncot járnak
Ismeretlen síri árnyak,
Susogva az elmulásról,
Földi üdvről, boldogságról.
De ím amott egy kis visszfény,
Egy csillag a tó sík tükrén
Most elhal, majd ujra éled –
– Tovább, tovább, csüggedt lélek.
1883.
