Bús szivűek temetőbe mennek;
Oh, nekem sem ismeretlen útja, –
Kik szerettek, régen ott pihennek!
Én is, én is emlékezni jöttem!
Gondolván, ha majd a többi mellett
Síri hajlék domborúl fölöttem,
Csöndes fái közt e temetőnek
Dalaimnak meleg ismerői
Engem is meglátogatni jőnek.
Mintha sírhoz nőtt le volna lábam,
Kibeszéltem magam a hallálal
Kínnak, kéjnek rengő ostromában.
Mondám: néma népek zord királya,
Borzadalmas országod mezőin
Szívem eddig nyugtát nem találja;
Oh ne szólíts búcsuzásra, élet!
Szép szavaidból annyi nincs beváltva,
Kora volna még számolni véled!
Álmaimban adtál, s áldlak értte,
Adj a tettben is termő szerencsét,
A remény ezerszer megigérte.
Lelkem és e lantnak zengedelme
Hadd találjon viszhangot magának,
Jó s igazból bő italt az elme.
S majd ha egyszer tiszta homlokomra
“Ember ő és honfi” irva lészen,
Megelégszem; – akkor dönts halomra.
