Somlyó Zoltán versei között válogattunk és ebben a bejegyzésben a húsz általunk ítélt legszebb versét mutatjuk meg. Somlyó Zoltán költő, újságíró, műfordító számos remek művet hagyott az utókornak. A költészet szerelmeseinek reméljük sikerül megmutatni művészetének egy kis szeletét.
1, Somlyó Zoltán: Szerelem
Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?… Honnan?…
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?… Merre?…
Előre az uton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?… Meddig?…
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!… Álom!…
Mint minden, amim volt.
Somlyó Zoltán versei oldalon sokkal több versét is olvashatod még.
2, Somlyó Zoltán: Egy idegen kapu előtt
Méltóságos, mint végső szavad volt,
a bánatom ünnepi ruhája.
A kétnapos őszi eső veri most
s rá bús szürke szineit szitálja.
E bánatos szürke ünnepi ruhát
ma utcai köntössé tettem:
megálltam egy idegen kapu előtt,
amely zárva volt, úgy mint mi ketten.
A zárt kapun halkan bekopogtaték
és lágyan a kilincshez nyúltam.
Az eső szitált és oly bús volt az ég,
mint a lelkem, mint te, mint a multam…
Aztán elkezdtem rohanni, robogni,
hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki…
3, Somlyó Zoltán: A dal…
A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
4, Somlyó Zoltán: Miért?
Már nem bir el a talpalattnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…
5, Somlyó Zoltán: Az utolsó asszony
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszinű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom…
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s – lemondok róla. De megbabonázom!
6, Somlyó Zoltán: Várlak
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
7, Somlyó Zoltán: Betűk
A jobbkezemben fut a toll,
a balban cigaretta füstöl. –
Az életemnek titkait
sosem láttam a kékes füsttől,
mit a szivemre kergetett
a hányt-vetettség nagy kazánja…
A jobbkezemben toll vet árnyat,
a bal alatt a szívem szárad.
Betűk, egyetlen társaim,
csak jertek elő, enyhítsétek
az átkozottnak kínjait,
amiknek fénye a tiétek.
Egy betű annyi, mint egy csepp,
tintánál is gyászosabb vérbül…
Betűk: egyetlen segítségem,
tanúk legyetek földön s égen;
hogy jobbkezemben volt a toll,
s a balkezemmel könnyem törlém.
Sok volt a könny és a betű,
mit rámszabott a földi törvény.
A szem, ha könnyes: hályogos.
A betű fénylik, hogyha könnyes…
A jobbomban a toll megállhat.
De könnyem enyhet hol találhat!…
8, Somlyó Zoltán: A remény
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese –
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt igérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytül nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
9, Somlyó Zoltán: Tercinák a vigaszról
Örülj a tavasz-ujulásnak!
A sugarak uj ágyat ásnak
a vágyódásnak.
Hozsannát zengj a friss vetésnek!
A magvak uj utakat vésnek
a cselekvésnek.
És csókot ints a kis pataknak!
Bölcsöje, – akik benne laknak –
a kis halaknak.
Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
Mert benne uj erők beszélnek
ezer veszélynek.
És a veszélyt ne féld! Az Égre
tekínts, ha estél tüzre, jégre,
megsegít végre.
10, Somlyó Zoltán: Boszorkányos éj
A város csatakos. Sötét a lámpasor.
– Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
Nedvesen csillog pár sötét torony
s a szél a síkos háztetőkön mászkál.
Két mezítelen karját kétfelől
emeli, ejti gyáván hadonászva.
Most átugrott egy egész uccasort;
most leguggolt egy sötét, magas házra.
Most tápászkodik; újra lábraáll.
Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
a seprüjét futtában ottfeledte.
11, Somlyó Zoltán: Álmok és búk kavicsai
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel
kifeslő reggelt várni: bús csoda.
Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg
és éjt remeg a reggel vánkosa.
Ezért futok magam előtt egy fejjel,
egy fejjel, amely nem szemrevaló,
mert álmok és búk kavicsain lejt el,
mint kis fiú alól a hintaló.
Keresztutaknál vissza-visszabámul:
meghorkant mén fut a vesztett csatábul!
12, Somlyó Zoltán: Hárman az utcán
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű újjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
13, Somlyó Zoltán: Kései szerelem
Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
14, Somlyó Zoltán: A remény
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese –
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt igérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytül nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
15, Somlyó Zoltán: Ma reggel…
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az uccán végigvándoroltam
s szemem ujra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szivem…
16, Somlyó Zoltán: És igy telnek le napjaim
Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
– A végtelenbe mész velem! –
igy válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szivemmel, isten?
– Hogy enyhüljön, mig hit takar! –
Igy válaszol az isten.
És így telnek le napjaim,
ily szörnyü párbeszédben.
Mig egyre forróbb lesz a kin
s mind távolabb az éden.
S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
17, Somlyó Zoltán: November
Ó, november, fütött szobák szüretje!
Ó, bús szivem: novemberi vidék!
Ó, téli ablak ködös köntösében
ti ráncos vállú szőllővenyigék.
Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
ó, parfőmterhes téli délután!
Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
ó, mély utak, sötétek, kint Budán…
Vakító hósikokra gondolok ma:
volt egy telem, szerelmes, szép telem.
Szívem ezüstös csendjének vizébe
e tél színeit belétördelem.
Hadd ússzanak rajt, mint az anyatéjben,
az élet forró gyöngyei: a szók.
…Vakító hósikokra hullva, fekszem,
mint szökő őz nyomában a bozót.
18, Somlyó Zoltán: Április 1
Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.
A legpajkosabb ángol nóta csurran,
az önműködő zongorára nézek
s a sima gyöngyök halotti menetben
szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.
A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
tán a te hókezedre gondol vissza…
Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
Egy festett lány egy baka borát issza –
Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
s az olcsó ételt durván elémrakja;
az önműködő zongora kifáradt.
Sirok… És ma van a bolondok napja…
19, Somlyó Zoltán: Mi vagyok én?
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
20, Somlyó Zoltán: Hóvirág
Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr.
Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.
Odalenn a rőt berekben
jég páncélja rengve rebben;
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.
Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés;
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.
Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág… hóvirág…
Hej, de hideg a világ.