Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
Hűs és drága zafír szemed.
Nem dícsérhetem én termetedet sehogy.
Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel –
márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él.
Benned vér dübörög, piros.
Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy.
Krisztust vesztene el bokád!
Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó tereád senki se, jól tudom.
Ám én azt akarom, hullva borulj elém,
mondván: El ne veszíts! Szeress!
1922. július 29./1934
