Milyen különös egy falu —
Elnézem hosszan, csöndesen,
S mint egy bús álom, úgy vonul
Egy emlék végig lelkemen.
Az úton a nagy jegenyék
Olyan sötétben zajlanak…
Ah! mennyi víg zaj hangzott itt
Egykor, e magas fák alatt.
Vígan dalolt, táncolt a nép
Fel és alá ily ünnepen…
A hallgatag házak között
Most maga jár az — idegen.
Az emberek tán odabent
Alusszák csöndes álmukat;
Vagy odakint… hisz a halál,
Ha neki kezd, ám jól arat.
Igen, azóta itt ragály
És ínség versenyt aratott…
Ah meg is látszik a nyoma,
Az üres, puszta ablakok.
A jó, derék nép, amely itt
Élt, munkált, mint a hangyaboly,
És mint a tölgyfa nőtt, virult…
A jó, derék nép — nincs sehol!…
A törzs kidőlt, a lomb lehullt…
Az ifjuság szolgálni ment,
S a házban egy-két bús öreg
Kullog magában odabent.
S tán visszaéli csöndesen
A letűnt évek napjait,
Vagy számítgatja szomorún:
— Még együtt hányan vannak itt?
Oh én is, én is számitok
Csak néhány évet vissza még,
S valami oly érzés fog el,
Mint akinek szivébe’ rég
Szorong egy könny s kisírni azt
Nem tudja, bár szive szakad,
Csak suttog, mint én suttogom:
“El innen, el, mihamarabb!”
Oh, mert e különös falu
Emlékeim szép faluja,
Mint gyermek itten játsztam és
Oly boldog voltam valaha.
Kozmán, 1874.
