Milyen régen meghaltál már
Reményimnek, vágyaimnak,
Szivem édes álomképe –
Tudom-e még, hogyan hívnak?!
Pedig úgy fáj… mennyi ábránd
Fűződik szép emlékedhez;
Hányszor mondtam: “ez a kis lány
Még az én feleségem lesz.”
Hányszor jártunk tavaszeste
Egymás karján andalogva;
Te lenéztél egy virágra,
S én fel az én csillagomra.
– “Az a csillag — szólottam én –
Mennyivel van feljebb, mint mi,
Pedig arra a csillagra
Fogom én még neved írni.”
— “Ez a virág — feleltél te –
Még oly piciny, még bimbó csak,
De ha megtérsz, ezt kötöm már
Homlokodra koszorúnak.”
…oh dicsőség délibábja!
Oh szerelem — csalfa tündér!
Oh szent álom… oh bohóság,
Hova lettél, hova tűntél?
Hogy az idő irigy habja,
Semmit sem hagy illetetlen;
Kioltja a csillag fényét,
És a lángot a szivekben.
Hogy az a hit, mely oly ép volt,
Sejtés, melynek nincs határa,
Vágy, amely csak egymásban élt,
Nem ösmer többé magára.
Szép szivárvány — rózsafelhő,
Leolvad egy néma könnyé,
S mintha még a bú sebét is
Valami lassan bekötné:
Az emlék is jobban-jobban
Halványodik, el-elmarad…
Mint mikor a lemenő nap
Elvisz egy-egy fénysugarat.
