Essőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok úr ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
– “Kisasszony, végre, végre egyedül…”
– Halkabban, írnok úr!
– “Mikéntha lelkem volna e fonál,
és szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érezem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül…”
– Halkabban édesem.
1893.
