A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.
Ismerem e kedves arcot,
– így tünődtem az uton, –
ismerem e kedves arcot,
de hogy honnan? – nem tudom.
Igy hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.
S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már hogy ki adta?
csak tünődve nézünk rája.
