Egyszer
örömet is szabad talán énekelni,
mért legyen csak búnak-bajnak fóruma?
A könny nem több a latban, mint a kacaj,
és a teljesség érzése oly ritka érték, hogy
dalba kell foglalni, mint aranyba ékkövet.
Jó érzés örömet énekelni ma, amikor a magánnyomor
és köznyomor sajátított ki minden tiszta papírt…
pedig a nyomorról már nem is szólhat új ének,
hiszen az emberek nyakig benne élnek, és örülnek,
ha percekre feledni tudják bajaikat és vágyaikat,
a jó életet, a szép birtokot, meg mindent, ami – nincs.
A jó egészséget is
azok kívánják hévvel, akik elvesztették,
mert ezt a minden földi jónál jobbat
nem tudjuk úgy megóvni, mint sok egyebünket,
ami pedig mit sem ér, ha egészségünk elveszett.
Óh, egészség, drága életöröm, te vagy a Minden!
Terólad akarok szépet énekelni most:
örömcsillag szomorú létünk egén,
mit vak üvegként homályosít sok oktalan panasz.
De hiányokért keseregni meddő és felesleges,
ha önmagunkban megtaláljuk a Teljességet.
Olyan jó élni,
vidáman kacagni, jó szemmel látni a világot
és reménnyel nézni a holnapok elé!
Két karommal átölelek mindent, amit szeretek,
a kalászos rónaságot gyalog járom, és szagolom a
sok virágot, meg az élet mindenféle jó szagát.
Figyelem a szívem dobbanását: tik-tak – vártalak,
vérem lobbanását elpazarlom, szemem sugárzását
szerteszórom, mint nap szórja sugarát.
…Ujjam círógat… szavam simogat… ajkam piheg,
szájammal javamra dolgozom – eszem, iszom,
és a szerelmesem forrón megcsókolom.
Fülem a csend imádságát is hallja,
mert agyam az éter rezgését is tudtul adja…
És ez mind az enyém?
Igazán enyém e sok gyönyörű csoda?
Szabad-e mondani, hogy az élet mostoha?
Látok, hallok, érzek, gondolkozom, járok, beszélek,
ennyi sok istenajándék egy embernek,
óh, milyen nagyon kell örülni ennek!
Örömöm végtelen, bennem van a Teljesség,
hiszen e vágyak csak abból fakadnak,
ha egészség diktál az életakaratnak.
Dallal dicsérem végül
az életöröm forrásának, az Egészségnek őrizőit:
Pasteurt, Ehrlichet, Behringet, meg a többi nevest
és a sok áldott életű Névtelent,
aki rajtam, rajtad – mindenkin segít, mert
segít megtalálni elveszett kincsünk, egészségünk.
Miértünk vannak ők, Isten hűséges tolmácsai,
az emberi szenvedések enyhítői, igazi megváltói…
Kutató, nagy elmék szent Eredményeit
az orvosok sugarazzák a szenvedőkre,
ők adagolják az egészség bűvös, édes balzsamát.
Örök téglahordói a tudomány fundamentumának,
hogy felépítsék a Test és Lélek tiszta templomát.
Gergely Boriska
Gergely Boriska: Levél egy poétának
Kelt levelem…
A gőgős, a tiszta értelem álarca
vértelen,
mert hazug az ajkon minden gondolat,
mely szívkapcsot tár,
ha nem érzelmi ár
sodorja felszínre a zúgó szavakat…
Hazug a tagadása a kéjnek,
amelynek
lázrózsája egyszer arcodon égett.
Nem igaz, ha mondod: tévedtem,
mikor véled szerelmet vétettem.
Nem igaz, hogy kinőtted magadból a szívet
és a hitet,
nem igaz, hogy senkivé lehet, ki volt
mindened,
ha egy napig, ha óráig, ha percig,
ha csak amíg elhangzott e szó:
szeretlek,
már nem lehetsz többé
eretnek,
tagadója a pillanatnak, ami adott
és vett,
a pillanatnak, amely pásztortűzként
hevített,
furulyás kedved hangját, ha egyszer
fénnyel takarta be.
Kolduló, didergő szívedre, ha egyszer
ráhullott a jóság,
nem törheti lelkedről soha le
lelkem sugarát –
semmi új valóság.
Tavasz? Nyár? Ősz? Tél?
Tévedtél:
csak küszöb ez, kedves, és nem Cél.
Hol állsz meg virágért, gyümölcsért,
ki bánná, hisz te sem bánod!
Mert szín és illat oly sok van mindenütt,
és te mindenkor akarod, várod…
De amit keresel, azt az Egyet,
poéta nem bírja keretbe venni,
és napokba vagy évszakokba
belefonni.
Valamit keresünk, valakit várunk
tavaszban csakúgy, mint nyárban
a magunk és más életek mindenik
szakába.
Mohón harapsz a húsos almába,
de megdézsmáltad a csókpiros
cseresznyét,
a szőlőt is megtépáztad, minek tagadni
a venyigét?
Izgatja ínyed minden íz: aszalt körte vad leve,
és a létnek minden érett
meg éretlen gyümölcse.
Kell, kell ez neked, tudom,
csömör és mámor kísér az utadon,
mert egyre adsz, és egyre kapni vágyol,
és csak úgy kapsz, hogyha elfogadsz,
hogyha minden adottságot
lelkedre fogadsz.
Hazudsz, hazudsz, amikor megtagadsz
télen gyöngyvirágot, és ibolya nyílásakor
ha tagadod, hogy az őszi erdő
teneked pompázott.
Hazug, erőtlen, csalfa szósugár
nem olthat ott, ahol a
szent varázs
hamuja alatt örök a parázs:
a költői elem
a végtelen, a korlátlan, időtlen
Szerelem.
Ezzel lezárom levelem:
Gergely Boriska.