Kenézy Lajos

Kenézy Lajos: Gyöngyök

Ime itt a gyöngyök
Fűzötten,
Mint a kedves lánykák
Ép’ öten.
Gyöngyök és leánykák
Szépen összeillenek,
Mert fénylők a gyöngyök,
S lányszemek.

Gyöngyöt nagy bajjal lel
A szegény,
Mélyen, zajló tenger
Fenekén,
S mégis könnyebb gyöngyöt
Lelni, bár keservesen,
Mint lányt, a ki hűven
Szeressen.

Gazdag nem voltam még,
Csak szegény,
S íme gyöngyből ötöt
Leltem én.
S öt szép lány szem közöl
Néz é egy rám édesen?
Higye más, én ugyan
Soha sem!

Nem virúlt szép lányka
Szív nekem!
Lásd azért ollyan bús
Életem!
Ámde tél ha múlik,
A tavasz meg szétterűl:
Meglehet, nekem még
Földerűl.

Földerűl még lányka,
Hidd nekem!
S égre zeng akkor víg
Énekem.
S a mint felfüzém most
E pirosló gyöngyöket:
Úgy adják át angyal-
szívöket.

És ha ujra gyöngyről
Szól dalom,
Abba tűzszemed bé-
Foglalom.
S ha bogár szemednek
Fényit abban lefestem:
Tündököl, mint csillag
Nyár-esten.

Kenézy Lajos: Hajnalon

Borúit égen sötét felhők között
Borong a félhold halvány képivel.
Az ifjú kél, s magányiban remeg,
Hogy a hajnal csak búra költi fel.
Az égre vét elsőben is szemet,
A mint szobája ajtaján kilép.
De halva látja még az életet,
S titkos fohász foglalja el keblét.
Sircsend parancsol a természetben,
Mint a halottak bús országában.
Nincs hang, melly zajgó éltet hirdessen,
A hol napon át élet, s érzet van.
Nagy mélyen szenderegve nyúgoszik
A nagy világ, s álom karjába reng,
A midőn keblem feldobog, s hevült
Szerelmében elsülyedten mereng.
Feldobban keblem zajgó verése,
S a holddal versenyez futásában.
De mért? tán keblemnek lángérzése
Jobb, elhamvad föllobbanásában!
De mit zúgok én illyen helytelen?
Valyon nincsen é, ki most ébren van,
És rólam is hasonkép érezzen,
Vagy álmodjék rólam szép álmában?
Oh van, kedves sejtés a kebelnek,
Van a ki álmot alszik helyettem!
Van, és igy pereim könnyebben telnek
Van, a ki sóhajt egyet érettem…
Borongj sápadt hold a borult égen,
Rezegj le csillag lámpafényivel,
Ne hidd, hogy búra, — elmúlt az régen,
Ne hidd, hogy ifjad búra kelne fel.
Víg ő, de tőled mégis egyet kér:
Vígy álmot a kedves szempillára!
Vagy ha szolgálatod semmit sem ér:
Ugy haljon el bájfényed sugára!

Kenézy Lajos: Hókebel

Kebled hulláma földagad,
S apály lohasztja le.
Igen! szerelmünk is csak úgy
Dagad s apad vele.
Hübb képedet nem, — semmi nem
Adandhatá vala,
Mint hókebled, mi elbájolt,
Fiszívek angyala! —
Hallám kisded koromba’ még,
Hogy a természeten
Nincs álszin, és szép kebled ezt
Meg is fejté nekem.
Botor valék, midőn hivém,
Hogy mindig egy lehet,
Az a mi kün is változik:
Tajtbol fútt kebeled.
Hiszen már kiilsőképen is
Mindig föl és leszáll,
Midőn hasonlót nem látunk,
Vezúv láváinál.
Mégis midőn kitör tüze:
Rendesnek látjuk azt;
Nem így a nökebelt, a melly
Magához még tapaszt. —
Most mondja meg már a tudós,
Ki a természetet
Csiráiban is ismeri:
Honnét ez ellenet?
Miért nem távolitjuk el
A vésznek föllegét,
Melly édenünket vad dühvei
Rombolva dulja szét?
Miért nem vágyik biztosabb
Révpartra kötni ki,
Olly sok veszély, s kaland után
Sziv csolnakát kiki?
Én meg merném tán mondani,
Bár tudós nem vagyok,
Ha megbocsátnátok nekem
Ti nyájas angyalok!
Azért keres ti nálatok
Sziv révpartot kiki,
Mert jobbat nem tanál, a hol
Biztosban kötne ki.