Egy régi, régi irkalap
Került kezembe a minap.
Én irtam éltem reggelén
A második pad szegletén.
Dülöngő, potrohos betűk,
Póklábúk és verébfejűk,
A t-nek gyomrán a kalap,
Az r a k hajába kap.
Én irtam, én. Emlékezem.
Lassú volt kis fehér kezem
S mint a kopókölyök szokott,
Elmém el-elfutkározott.
Kikandikált az ablakon,
Ringott a ringó gallyakon,
Hol a torony hegyére ült,
Hol szálló fellegen repült.
A kő-Krisztus komor fején
Soká pihent a cinegén,
Csőrén gubancos cérnaszál
Csüngött le, mint borzas szakáll.
S a paplak füves udvarán
Vadrózsa arcu szolgalány
Nyikorgatá az ó-kutat,
Míg írtam az ir ri ur-at.
Én írtam, én… Én írtam-e?
Szívem könyűvel fut tele:
Ki e sorok fölé hajolt,
Sötéthajú fiúcska volt.
Sötéthajú, fényes szemű,
Pirosképű hajnalderű –
S ma alkonyul már, alkonyul,
Szemembe hamvas haj konyul.
S talán az éj is útba már,
Amelyet ajtóm nyitva vár
S ha néma csónakába vész,
A perc nekem nem lesz nehéz.
Mért lenne az? Kis irkalap,
Mélán végig simítalak:
Énnékem életprogramot
Rajtad az ir ri ur adott.
S ma már tudom: az úr nem ír –
Ebben hazudtál, kis papír,
De az életnek erre: ir,
Nincsen más ríme, mint a: sír.
1918.
