Este van, este van,
Édesapa fáradt –
Aranyhajú lányom,
Te bonts nekem ágyat.
Szelíden te simítsd
Puhára a vánkost,
Ágyam szélire is
Te ülj ide már most.
Homlokomon a bú
Nagyon elborongott,
Kicsi száddal róla
Leheld el a gondot.
Virágfejecskédet
Hajtsd szívem fölébe,
Nevess éjszakára
Csillagot beléje.
Mesélj is majd egyet
Szegény apukádnak,
Úgy, mintha mesélnél
A hajas babádnak:
“Volt egy szegény ember
Nagy meseországba,
Nem volt mása, csak egy
Aranyhajú lánya…”
A szív a legfurcsább csavargó,
Vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
De mindig kész van útra kelni,
Ha nyílik raja alkalom.
A szív a legfurcsább csavargó,
A tolvaj-utat kedveli,
Hiába tiltja tilalomfa,
Nem hajt veszélyre, tilalomra,
Még vakmerőbben megy neki.
A szív a legfurcsább csavargó,
Minden lépése uj talány:
Onnan szalad, hol rája várnak
S hivatlanul oson be másnap
Pár ragyogó szem ablakán.
A szív a legfurcsább csavargó,
Ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elüzték egyszer,
Hívhatják vissza bár ezerszer,
Nem látják többet sohase.
A szív a legfurcsább csavargó –
Dölyfös kacajjal elszalad,
Hogy megalázva, elgyötörve
Visszalopódzzék a küszöbre,
Hol csupa dacból megszakad.
1912.
Ki fényesebb vagy, mint a csillagok
S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok,
Én nem tudom, mi az a háború,
De látom, hogy mindenki szomorú.
A katonák dolgát se értem én,
Csak a könyűt édes szülőm szemén
És reszketek, mint a fiókmadár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Hogy miért bocsájtottad szabadon,
Szent akaratod én nem kutatom –
De ládd, azóta meghalt a derű,
A kenyerünknek íze keserű,
Még a kakas-szós hajnal is setét,
Hallgatni félek este a mesét,
Álmomba mindig ég a babavár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Térdelve kérlek, szóm zokon ne vedd,
Hisz hogy szállhassak pörbe én veled:
De fű, de fa, de sok madárhalott,
Jó isten, téged mivel bánthatott?
S örömed abba néked lehet-e,
Hogy árvával van a világ tele,
Ki azt se tudja, hogy ő árva már? –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Ki ott villámlasz a kardok hegyén,
Mint a nagyoktól sokszor hallom én,
Az emberszívbe költözz már bele –
Az istennek csak ott lehet helye.
Nőjjön virág a holtak sírjain,
Az élőnek ne légyen élte kín,
Áldva nézzen föl rád a földhatár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
1916
Bálba készült a zsiráf,
haja, hajdinárom,
legeslegszebb ő akart
lenni mindenáron.
Daliás a termete,
csak a lába görbe,
kedvetelten vigyorog
bele a tükörbe:
“Peregjen a sarkantyú,
guruljon a tallér,
nincs hetedhét faluban
több ilyen gavallér!”
Az állatkert lakóit
sorba megigézi,
fóka, medve, elefánt
csodálkozva nézi.
Világlátott papagáj
szundít a fa ormán,
az rikoltoz le csupán
csúfolódó formán:
“Hosszú nyakon rövid ész,
nem vagy te gavallér,
hosszú nyakad kicsit ér,
ha nincs rajta gallér!”
Elszégyenli magát a
hosszú nyakú állat,
felköti a bocskorát,
s a városba vágtat.
Bedugja a fejit egy
divatárus boltba –
tátott szájjal rámered
főnök, inas, szolga.
“Uraságod mit akar?”
“Terem-e itt gallér?
Azzal lesz énbelőlem
divatos gavallér!”
“Van itt ezer milliom!” –
hajladoz a boltos,
három segéd hatfelé
skatulyáért futkos.
Asztalra áll az egyik,
a másik létrára:
így próbálják a gallért
a zsiráf nyakára.
De erre a nyakra mind
alacsony a gallér –
jaj, nem is lesz belőle
világszép gavallér!
Segítettek a baján
végre móddal-okkal:
ha egy gallér nem akadt,
betakarták sokkal.
Egyvégtiben tíz tucat
fért el éppen rajta,
gömbölyített, kihajtott,
mindenféle fajta,
lapos, magas, alacsony,
tarkabarka gallér –
nem is volt több a bálon
ilyen szép gavallér!
Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Nem kell a földrajzot felmondanod,
Jobb lesz, ha ide a lábamhoz ülve,
Halkan a Bibliát lapozgatod.
De ne ott olvasd, ahol az Uristen
Haraggal néz el a világ felett –
Hanem ott olvasd, ahol az istenke
Nagyon szereti az embereket.
Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Nóta nélkül altasd el a babád
És apuka barázdás homlokához,
Mint a lehellet, értesd puha szád.
Lábujjhegyen tipegj el a kis ágyig
És liliomlágyan suhanj bele
És le ne rúgjad a kis csipkepaplant,
Bár ma csak apu takart be vele.
Anyuka beteg… Kis szivem, ma este
Teneked még imádkoznod se kell,
Hanem ha virágszemed lecsukódik,
Repülj inkább a jó Istenhez el.
S aranyhajad ha végigsimogatva
Szelid mosollyal az ölébe von
S megkérdezi: no Panka, mi az újság –
Csak annyit mondj, hogy: apu sír nagyon.
1913.
Sápadt sugarában a holdnak
Ingottak, lengtek az árnyak,
Mikor én ott jártam a szélin
A halál csöndes folyamának.
Fáradtan, unottan az este
Bámultam a gyertyavilágba
S egyszerre elejbem az Úr
Legbúsabb angyala álla.
A világ örök aratója,
Kit Isten a földre lekülde,
Hogy mit az ő keze szórt el,
Azt sorban csüribe gyüjtse.
Szemét hidegen szögezé rám
S mint jégszobor, szótalan álla.
Érzem merevedni a pillám
S halkult a szivem dobogása.
– Ó, még ne vigyél el! – esengtem
S dermedt kezemet fölemeltem,
– Még annyi a tennivalóm! –
Szólt a halál angyala: nem, nem!
– Kalászt sohse szedjek-e hát,
Ki idáig egyre vetettem?
Még annyi a várnivalóm! –
Szólt a halál angyala: nem, nem!
– De nem megyek ugyse! – akartam
Kiáltani kékülő ajkkal.
– Nincs, aki ellenállhatna nekem –
Mosolygott szomoruan az angyal.
S már kezivel megfogta kezem,
Hogy vélem az éjbe kiszálljon –
De a másikat megszorítá
Kicsiny kezivel kicsi lányom.
Kicsiny kezivel kezemet
Odaszorította szivére:
S erejét vesztvén a halál,
Egyedül suhogott ki az éjbe.
1911.
Harmatot hullajtó halovány hajnalon
feketerigó fúj furulyát a gallyon.
“Az ég fényeskedik, harmat permetezik,
távol hegyek ormán tavasz ébredezik.
Virágszagú szellők vígan fujdogálnak,
üzenetét hozzák tölgyerdő hazámnak:
Ibolya kék szeme nyílik, nyíladozik,
galagonyabokrok rügye fakadozik.
Lombosodó ágán moharuhás fáknak,
asztal terül már az égi madárkának.
Ahol kiteleltem, itthagyom a várost,
tölgyerdő hazámba hazamegyek mármost.
Ágról ágra szállni, vígan muzsikálni,
magas fák hegyében magamat hintálni.
Erdő sűrűjében fészket rakogatni,
füstös fiókákat füttyre tanítgatni.”
Harmathullogató halovány hajnalon
ilyen búcsút mondott a rigó a gallyon.
Jaj, de furcsát álmodtam!
Király voltam álmomban.
A koronám tök hajából,
A paripám lenge nádból
S hajaha!
Répából volt a sarkantyúm taraja.
Jaj, de furcsát álmodtam!
Háborúban is voltam:
Két nagy szúnyog szállt fölöttem,
Mogyoróval lövöldöztem,
S ott maradt
Másfél szúnyog nem egész egy nap alatt.
Jaj, de furcsát álmodtam!
Lábam nélkül táncoltam,
Falu tornyát eltapostam,
Szénaboglyát szétrugdostam,
S belüle
Kilátszott egy kis egérnek a füle.
Jaj, de furcsát álmodtam!
Ijedtemben elbújtam.
Bújtam ebbe, bújtam abba,
Búzaszembe, kendermagba,
S haja hopp!
Kendermagba egy kis csirke bekapott.
Szögön pihen már a kasza, a sarló:
Búzamezőkön mered éles tarló.
Néptelen, némán nyujtózik a róna,
Csak itt-ott sír még rajta tücsöknóta,
S ahol hevertek arany buzarendek,
Fehér galambok szemet szedegetnek.
Kinek befedi a világot szárnya,
Van gondja neki az égi madárra.
Az Ur akará, hogy buza teremjen
És hogy a kalász ért szeme kipergjen,
Hogy gyönge madár töltse kedvit azzal,
Hogy várja szegényt a teritett asztal.
Öregje békén eszik a seregnek,
Mig a fiókák föl-fölijedeznek:
Ők még nem tudják, hogy mindig övék a
Betakarított termés maradéka
S hogy a tanyai nép apraja-nagyja
Isten madarát becsületbe tartja.
A szorgos csapat lassu pityegéssel
Tarlók közepén terül szerteszéjjel,
De nagyijedten össze-összerebben,
Hogyha fölötte ölyü, kánya lebben.
Hanem a veszélyt hamar elfelejtik,
S a szemkeresést megin’ ujra kezdik.
S mikor sebesen tovakarikáznak
Piros tüziben a napnyugovásnak,
Szárnyuk ütemes, lassu suhogása
Tán az anyaföld imája, fohásza,
Mit, beleveszve az ég peremébe,
Fölvisznek az Úr szent szine elébe.
1907.
Éj van, halkan, reszketve kel
Az őszi szél zenéje,
Mintha a föld zokogna fel
Vádat, panaszt az égre.
Fejem felett a felleget
Látatlan kéz zavarja,
S a földre kérdőleg mered
A holdnak véres arca.
Egy óriási árny suhan
A mindenségen átal,
S egy percre engem is bevon
Fekete fátyolával.
Egy percre csak, s egy perc alatt
Érzem reszketve, fázva,
Amint a létnek rám szakad
Egész kálváriája.
1905.
