Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
Beint a fény magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”
Csábít tovább: “Jőjj, elmulik az élet,
elhágy a kedves, elszáll a meleg.
Jőjj el velem enyészni csöndes ágyba,
ott túl a fájdalmat nem érezed.”
A fák susognak, a szellő belebben
s körülölel: “Bús ember, jőjj velem.
A nyárfasorban eltününk az éjbe.”
“Megyek, megyek” suttogva tördelem.
Bús délután… Betegágyamba fekszem,
künn sárga napfény, haldoklik a nyár.
S beint az ősz magányos, bús szobámba:
“Jőjj el velem, a sírnyugalma vár.”
