Én éhezek, én szenvedek,
Hátamon vércsíkok árkai,
S torz arcomon ólom-idők, –
S tiéd a jólét, az erő,
A hatalom, – tiéd a gőg!
Rabszolga létem vért apaszt,
Mely nem csöpög: pazalva ömlik,
S röpke fényből senyvedt, odús
Sötétbe ajtót börtönöm nyit!
Meddig e rút, varangyhoz illő
Verem-élet? Hát végre, végre
Jön-e a perc, mely felsegít
Az áhított fény peremére?
Vagy így halnak el vágyaim,
Sorvadnak el reményeim,
Mint üszkös tag, ha rothad?
Meddig legyek bolond halottja
Gőzös, lármás, részeg torodnak?!
Rabszolga-vérem egyszer lángragyúl,
S kigörbül a húsom-vérezte szeg, –
És akkor nem lesz irgalom:
Megrázom vállam, szívem és karom
Te Sors, és – Spartacus leszek!
