Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, –
Tavaszt napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
Sóhajtva kérdem: mért hogy a végzet
Hozzád oly mostoha indulatu: –
Mi másnak játék, könnyű, lehellet,
Te nyögve görnyedsz a munka mellett,
Szegény fiú!
Vagy béfogadná tán ifju elméd
S életre híná a jó magot, –
Törekvő lélek lángheve az, mit
Tőled az irigy sors megtagadott?
Érteni tudnál, akarni nem tudsz,
Serkentve int bár a koszorú? –
Vigasznak oh mily parányi, – semmi, –
Mi haszna más kór betegje lenni,
Szegény fiú!
Hogy fájhat – érzem – szived, ha látod,
Mint csillogtatja más sikerét, –
S téged a gáncsok szégyene üldöz,
Kicsinylés nyilától nincs, a ki véd,
Kik érted élnek, azok szemén is
Haraggá torzúl a néma bú,
S bár szívet, lelket kin lángja éget,
Csak szaporítják keserűséged,
Szegény fiú!
Vagy nem is érzed sorsodnak átkát,
Gúny, panasz, szégyen semmi neked? –
Jövőre gondot lelked nem ismer,
Elég, a perczet ha élvezheted? –
Oh akkor vagy csak igazi árva,
Koldusok közt sincs oly nyomorú! –
Ha sejti szíved, hogy vérzem érted,
Tán nem is bánod, tán nem is érted –
Szegény fiú!
