Torkos László: Kerülöm az embereket!

Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Félek, hogy a tiszta érzés,
Melytől szivem melegül,
Ezer visszás indulatok
Fertőjében elmerül.

Szabad mezőn járva, kelve
Verőfényes ég alatt
Jól esik, ha szemem itt-ott
Embereken megakad.
Gyermekcsoport, szerelmes pár
Vén anyóka, ifjú lány, –
Édes, vonzó rokonérzést
Kelt szivemben, mind a hány.

Igaz részvét melegével
Függök jártok-keltökön
S örülök, ha egy-egy gyöngyöt
Vet felszínre bú, öröm.
De közéjök nem vegyülök,
Ha tán egy-két szóra nem; –
Mi kavarg, forr szivök mélyén,
Jobb, ha meg nem ismerem.

Sürgő-forgó néptömegben
Gyakran járok egyedül,
Hallgatom az élet árja
Forrongva hogy zúg körül.
Nem bánom, ha meg-megrázza
Lelkem a vad hangzavar, –
Fájón rezgő habfodrai
Elsimulnak csakhamar.

Drága rokonlelkek közt, hol
Béke lakik s szeretet,
Keblemben a szív kitárul,
Ajkam szava megered.
Ember vagyok emberek közt;
Fényből, árnyból vegyülék,
Lelkemben az ember képe
Szelíd, tiszta fényben ég.

De hol furfang butasággal,
Gőg csúszással fog kezet,
Nyiltan tapsol az irigység
S titkon nyelvet öltöget;
Könnyez, kinek szive ujjong,
S ki sirhatna, mosolyog; –
Óh e börtön békói közt
Mily nyomorult rab vagyok!

Óh, hogy futok, mihelyt karom
Széttépi a lánczokat,
Sötét erdő sűrűjében
Elrejtőzni, mint a vad!
Bokrok éjén szeretetről
Álmodozni jobb nekem, –
Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem!

Torkos László: Áldott kezek

Sötét, nyomasztó éj borult reám,
Sápadtan nyögtem kínos nyoszolyán,
Szunnyadt szivemben vágy, emlékezet –
Fásultan, érzéketlenül,
Nem tudtam, láttam mást körül,
Csak két gyengéden ápoló kezet.

Eltünt az éjjel, kétes szürkület
Adott az éji rémeknek helyet,
Derengni kezdett lelkem hajnala,
S szemem bágyadtan hordva szét,
Mit megpillanték, – íme két
Imára kulcsolt, gyengéd kéz vala.

S a szürkületből napfölkelte lett,
Fénylett, derült az ég fejem felett,
S hogy lábam ujra elsőt lépe, – im,
Mint jó szülőé egykoron,
Két gyengéd kéz fogá karom,
Hűn gyámolítva ingó lábaim.

Óh égtől áldott, áldó, hű kezek,
Melyekre csendes könnyek pergenek –
Bús éj után e nyájas reggelen,
Az első egy-két halk szavat,
Mely halvány ajkamon fakad,
Hálás kebellel nektek szentelem!

Míg kebelemben érző szív dobog,
Legszentebb mélyén hálám élni fog,
S minden paránytok hő csókom lepi.
Hisz boldogítóbb földi kincs,
Mely annyi áldást szórna – nincs,
Mint a hű hitves áldott kezei!

Torkos László: Szegény fiú

Sötéten bámul szemed a könyvre,
Kelletlen mormolsz halk szavakat, –
Tavaszt napfény szabadba szólít,
Fecskepár cseveg az ablak alatt.
Sóhajtva kérdem: mért hogy a végzet
Hozzád oly mostoha indulatu: –
Mi másnak játék, könnyű, lehellet,
Te nyögve görnyedsz a munka mellett,
Szegény fiú!

Vagy béfogadná tán ifju elméd
S életre híná a jó magot, –
Törekvő lélek lángheve az, mit
Tőled az irigy sors megtagadott?
Érteni tudnál, akarni nem tudsz,
Serkentve int bár a koszorú? –
Vigasznak oh mily parányi, – semmi, –
Mi haszna más kór betegje lenni,
Szegény fiú!

Hogy fájhat – érzem – szived, ha látod,
Mint csillogtatja más sikerét, –
S téged a gáncsok szégyene üldöz,
Kicsinylés nyilától nincs, a ki véd,
Kik érted élnek, azok szemén is
Haraggá torzúl a néma bú,
S bár szívet, lelket kin lángja éget,
Csak szaporítják keserűséged,
Szegény fiú!

Vagy nem is érzed sorsodnak átkát,
Gúny, panasz, szégyen semmi neked? –
Jövőre gondot lelked nem ismer,
Elég, a perczet ha élvezheted? –
Oh akkor vagy csak igazi árva,
Koldusok közt sincs oly nyomorú! –
Ha sejti szíved, hogy vérzem érted,
Tán nem is bánod, tán nem is érted –
Szegény fiú!

Torkos László: Bankó lánya

Ment ügetve sötét arcczal,
Csak előre szakadatlan,
Nem találva vigaszt, enyhet
Csak egy derült gondolatban.
Virágos rét, víg madárdal
Neki mintha ott se volna, —
Vadon erdők, sziklabérczek —
Mintha minden ráomolna.

Megérte hát, reászakadt,
Mitől atyja úgy féltette,
Szeme elé hogy lépjen, kit
Sírba visz tán merész tette.
S ki megdönté, mért üldözi?
Hol keresse tette végét:
Talán boszu volt a szóért,
Mely megsérté büszkeségét?

Gyűlöli most, kit imádott,
S imádhatta, kit ma elvet?
Lesújthatja porba, kitől
Porba hullva kért szerelmet?
Szerelemnek rózsabokra
S méregfája gyűlöletnek.
Élet, halál — óh ki érti,
Egy csirából hogy kelhetnek?!

S mégis érzi, ő is, ő is!
Menny és pokol lakik benne, —
Elrúgná, tán meg is ölné,
Ha előtte térdepelne.
Vad haragtól s gyűlölettől
Hogy forr, lázong heves vére
S mily gyönyörrel hullna mégis
Erős férfikebelére!

Oh ha tőle porba sujtva
Lelkét már-már kilehelné,
S az aléltat erős karral
Ő gyengéden fölemelné;
Mily mennyország üdve volna
Karjai közt föleszmélni,
Föleszmélni, meg nem halni,
Csak vele, csak neki élni!

Torkos László: Örökre együtt

Zöld hegysor alján, zöld hantu sirban
Hat drága megtört szív porladoz;
Virágot rája csak a tavasznak
Bimbófakasztó szellője hoz.

Lakóiról a csendes tanyának
Hírt három sírkő keresztje ad:
Négy gyenge gyermek két hű szülő közt
Aluszsza álmát a hant alatt.

A kettős törzset dúló viharnak
Villáma később döntötte le,
Négy ifjú sarját előbb letépte
A bús enyészet zordon szele.

Szegény kicsinykék, hervadt virágok!
Midőn körünkből eltüntetek,
Kik itt maradtunk, óh hogy sirattunk!
Hogy vérzett szivünk érettetek!

És im az élők széthányva, szórva
Őrlik le éltök hajlott korát,
könynyel s virággal sem hinthetikbe,
A drága holtak áldott porát.

S ti a szülőké levétek újra,
Már nincsen, tőlük mi elszakít;
A kis fejecskét ölükre hajtva
Örökre együtt alusztok itt.

Torkos László: A távozóhoz

Egv-két napig vagy még közöttünk,
Egy-két rövid napig csupán,
Egy-két napot ha tűnni látunk,
Virágtalan fa lesz családunk,
Nem lesz körünkben már leány.

Oh édes gyermek, kit sokáig
Mint kicsikénket ölelünk,
Bár boldogságod véled érzi,
A gyenge szivet mégis vérzi,
Hogy nem lész többé a miénk!

Midőn az első tovaszállott,
Mint fészkéből kinőtt madár,
Vigasz volt ajkad csacsogása –
Ah nem hat mar soká varázsa,
Vig fecske szállj, eltűnt a nyár.

Kart-karba öltve nem kisérsz már,
Elöttem karján más vezet,
E kép is eltün nem sokára,
Kihagysz a férj hivó szavára,
Kiszállsz s üres lesz itt helyed.

De nem kesergek, – örömedre
Ne vonjon árnyal bánatom;
Hisz mi maradhat a szülőnek
Szülöttitől, ha nagyra nőnek,
Mi a közös sors, jól tudom.

El hát a dőre fájdalommal!
Érettem bús könyüt ne ejts,
Légy boldog, örvendj, meg ne érjem,
Hogy vágyad minket visszakérjen, –
Inkább örökre elfelejts!

Torkos László: Csak engem szeret

Lombos ág ne hajlongj, hagyj fel a bókkal,
Kedvesem homlokát ne illesd csókkal!
Akár mint hízeleg susogó ajkad,
Hasztalan keresed leánykám szerelmét,
Csak engem szeret ő, csak reám hallgat!

Epedő fuvalom, hagyd el bús nótád,
Ne hidd, hogy érte csak egy nyájas szót ád!
Kedvesem megveti, ki mindig jajgat,
Csak engem szeret ő, csak az én dalomra,
Csak az én ujjongó dalomra hallgat!

Sugárid, – királya a magas égnek,
Kedvesem arcain hiába égnek!
Nem neked virul ott a piros rózsa,
Csak engem szeret ő, egyedül enyém ő,
Ölelő karjai, mennyei csókja!

Torkos László: Álomra hajtod…

Álomra hajtod nemsokára
Nemes fa ismét bús fejed,
Borongó égbolt sirva gyászol
Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
Zordon szelek bús dalt zokognak,
Elszállt pacsirta s fülemüle.

Virág boritott ifju, ékes, –
Lehullt s a szelek elfuvák,
Gyümölcs piroslott lombjaid közt,
Letépte mind a kapzsiság.
Egy diszed volt még: sűrű lombod,
Attól is megfoszt im a dér,
Sápadt levél függ gyenge szálon,
Aludj szegény fa, – fényes álom,
Sötét valónál többet ér.

Mit ég és föld tőled elraboltak,
Az álom visszahozza mind:
Virágözöntől elboritva
Langy szélben ring az ág megint,
Dús lombok árnyán pinty s aranybegy
Fütyölve ágról ágra száll,
S ha majd elillan boldog álmod,
Nem fáj, hogy tőle meg kell válnod:
Való lesz, amit álmodál.

Ah, rám is néha boldogitva
Borul az álom fellege,
Multam feléled s üdve, bája
Sírjából mind kiszáll vele:
Az ifjúság tavaszmezőin
Bolyongok illat s dal között:
De álmaim ha elvonulnak,
Tavasz virágai mind lehullnak,
Avar marad csak – s őszi köd.