Kerülöm az embereket;
Mert az embert szeretem,
S félek, hogy az emberekért
Az embert is megvetem.
Félek, hogy a tiszta érzés,
Melytől szivem melegül,
Ezer visszás indulatok
Fertőjében elmerül.
Szabad mezőn járva, kelve
Verőfényes ég alatt
Jól esik, ha szemem itt-ott
Embereken megakad.
Gyermekcsoport, szerelmes pár
Vén anyóka, ifjú lány, –
Édes, vonzó rokonérzést
Kelt szivemben, mind a hány.
Igaz részvét melegével
Függök jártok-keltökön
S örülök, ha egy-egy gyöngyöt
Vet felszínre bú, öröm.
De közéjök nem vegyülök,
Ha tán egy-két szóra nem; –
Mi kavarg, forr szivök mélyén,
Jobb, ha meg nem ismerem.
Sürgő-forgó néptömegben
Gyakran járok egyedül,
Hallgatom az élet árja
Forrongva hogy zúg körül.
Nem bánom, ha meg-megrázza
Lelkem a vad hangzavar, –
Fájón rezgő habfodrai
Elsimulnak csakhamar.
Drága rokonlelkek közt, hol
Béke lakik s szeretet,
Keblemben a szív kitárul,
Ajkam szava megered.
Ember vagyok emberek közt;
Fényből, árnyból vegyülék,
Lelkemben az ember képe
Szelíd, tiszta fényben ég.
De hol furfang butasággal,
Gőg csúszással fog kezet,
Nyiltan tapsol az irigység
S titkon nyelvet öltöget;
Könnyez, kinek szive ujjong,
S ki sirhatna, mosolyog; –
Óh e börtön békói közt
Mily nyomorult rab vagyok!
Óh, hogy futok, mihelyt karom
Széttépi a lánczokat,
Sötét erdő sűrűjében
Elrejtőzni, mint a vad!
Bokrok éjén szeretetről
Álmodozni jobb nekem, –
Kerülöm az embereket,
Mert az embert szeretem!
