Álomra hajtod nemsokára
Nemes fa ismét bús fejed,
Borongó égbolt sirva gyászol
Haldokló, néma táj felett:
Beljebb vonul erdő s mezőről
A varjak éhes serege,
Dúlt fészkin a kis szárnyasoknak
Zordon szelek bús dalt zokognak,
Elszállt pacsirta s fülemüle.
Virág boritott ifju, ékes, –
Lehullt s a szelek elfuvák,
Gyümölcs piroslott lombjaid közt,
Letépte mind a kapzsiság.
Egy diszed volt még: sűrű lombod,
Attól is megfoszt im a dér,
Sápadt levél függ gyenge szálon,
Aludj szegény fa, – fényes álom,
Sötét valónál többet ér.
Mit ég és föld tőled elraboltak,
Az álom visszahozza mind:
Virágözöntől elboritva
Langy szélben ring az ág megint,
Dús lombok árnyán pinty s aranybegy
Fütyölve ágról ágra száll,
S ha majd elillan boldog álmod,
Nem fáj, hogy tőle meg kell válnod:
Való lesz, amit álmodál.
Ah, rám is néha boldogitva
Borul az álom fellege,
Multam feléled s üdve, bája
Sírjából mind kiszáll vele:
Az ifjúság tavaszmezőin
Bolyongok illat s dal között:
De álmaim ha elvonulnak,
Tavasz virágai mind lehullnak,
Avar marad csak – s őszi köd.
