Ment ügetve sötét arcczal,
Csak előre szakadatlan,
Nem találva vigaszt, enyhet
Csak egy derült gondolatban.
Virágos rét, víg madárdal
Neki mintha ott se volna, —
Vadon erdők, sziklabérczek —
Mintha minden ráomolna.
Megérte hát, reászakadt,
Mitől atyja úgy féltette,
Szeme elé hogy lépjen, kit
Sírba visz tán merész tette.
S ki megdönté, mért üldözi?
Hol keresse tette végét:
Talán boszu volt a szóért,
Mely megsérté büszkeségét?
Gyűlöli most, kit imádott,
S imádhatta, kit ma elvet?
Lesújthatja porba, kitől
Porba hullva kért szerelmet?
Szerelemnek rózsabokra
S méregfája gyűlöletnek.
Élet, halál — óh ki érti,
Egy csirából hogy kelhetnek?!
S mégis érzi, ő is, ő is!
Menny és pokol lakik benne, —
Elrúgná, tán meg is ölné,
Ha előtte térdepelne.
Vad haragtól s gyűlölettől
Hogy forr, lázong heves vére
S mily gyönyörrel hullna mégis
Erős férfikebelére!
Oh ha tőle porba sujtva
Lelkét már-már kilehelné,
S az aléltat erős karral
Ő gyengéden fölemelné;
Mily mennyország üdve volna
Karjai közt föleszmélni,
Föleszmélni, meg nem halni,
Csak vele, csak neki élni!
