Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él,
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.
Ellenség hírére vitézeknek szíve gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébül is vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik, homlokán vér lecsordul.
Veres zászlók alatt lobogós kopiát vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol a sík mezőt széjjel nyargalják, nézik;
A párduckápákkal, fényes sisakokkal, forgókkal szép mindenik.
Jó szerecsen lovak alattuk ugrálnak, hogyha trombita riadt,
Köztük ki strázsát áll, ki lováról leszáll: nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel mindenik lankadt, fáradt.
A jó hírért, névért, a szép tisztességért ők mindent hátra hagynak.
Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok, mezőn széjjel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.
Ellenséget látván, örömmel kiáltván, ők kopiákat törnek;
S ha súlyosan vagyon a dolog harcukon, szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén, arccal reá térvén űzőt sokszor megvernek.
A nagy széles mező, s a szép liget erdő sétáló palotájuk,
Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló iskolájuk,
Csatán való éhség, szomjúság s nagy hévség, fáradság mulatságuk.
Az éles szablyákban örvendeznek méltán, mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen, halva sokan feküsznek,
Sok vad, madár gyomra gyakran koporsója vitézül halt testüknek.
Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege,
Kiknek e világon szerte szerint vagyon mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe’.
