Kitárul a róna.
És a halmok halkan merülnek be
Mint a végső partok a tengerbe
Mint a dolgok majd az idők végén
Visszaolvadnak megadón, békén
Az egy ősanyagba.
Ereszkedik az ég.
Közöttük elmerül a vonatnak útja
És a gőzös füstjét lennt a földön húzza
Lehajlik a lelkem s gondolatlan, némán
Lennt a barna földön húzom magam után
Mint a gőzös füstjét.
Haza az anyámhoz.
Nehéz béke száll rám, nehéz félálomban.
Hova vittem, miért amit innen hoztam?
Visszamerül minden. – Mily kicsik a dolgok!
Fáj a szívem. – Miért? Nem vagyok-e boldog?
Milyen nagy a róna!
