Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat;
Heverés behunyt szemmel, zúgó, nagy, sötét tavak partján,
Halványuló, ködlő emlékezések
Valamire s valakire és régvolt világra,
Hangok elmosódó morajlása messze-messze,
Színek alázatos egymásbahullása, mielőtt lebuknak
Az éjszaka szelíd feketéjébe és belevesznek;
Utolsó parázslása a dacnak, amint kilobban
És leáldozó, sülyedő hitek;
Ívekbe hajlanak össze a tornyok,
Elúsznak lassan a hidak és feloldódnak a partok:
Nincs többé semmi, csak altató, áldott megdermedés.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
