Dermedt szépségek ülnek az ormokon,
Zene patakzik,
Most a sóhajok szöknek magasba
És kiterülnek langyosan a tetők fölé,
Sóhaj szakad fel kínzottan, keserűen,
Sóhaj-ködben úsznak most távoli
Áttetsző arcok, remények, világok;
Nem zúgnak nyargaló villámok,
Kérges lelkekre álmosítón
Kiterülnek a sóhajok a tetők fölött,
Nem hallani, hogy valahol, most
Az ember megöli az embert,
Mindenkit nehéz sóhajok simogatnak,
Formák, hangok oszlanak, alakulnak, alusznak,
A dermedt szépségek belefeketülnek az estébe
És megenyhült, fáradt arcok alusznak
A lebegő, párás sóhaj-felhő alatt.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
