Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Kik vagyunk, mit akarunk?
Csillagok szikrázó rajzása az égen,
S iramodó, holdas-kék felhők,
Távoli fák felködlő óceán-sűrűje
S mögöttünk megfagyott városok.
Jaj, honnan jöttünk?
Mellünkön zsibbasztó emlékezések
Utak végtelenje lábunk előtt;
Már nem halljuk a megszökött istenek talpa-dobogását
És elillant szemünkről a régvolt asszonyok csókja.
De áramkörök szállnak ki szíveinkből
És az éjszakában hangtalanul versenyt karikáznak,
Kigyulladnak majd a szemaforok is
És akkor megállunk:
Ledobjuk tarisznyánkat,
Ismeretlen szókat suttogunk ki a csöndbe,
És vakító-fehér, síma kőkockákból
Hidakat építünk egymásfelé.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
