Miért láttam én a tengert
És a márványpaloták zsibbasztó ragyogását,
Miért láttam én az őrjítő kéket,
Mely a végtelenbe belevakít?
Miért láttam én a leggonoszabb fehéret,
Mely belenyilalt az égbe
És összezúzta amúgyis koldus, semmi életemet;
Miért mentem a legszörnyűbb szépségek közé,
Amik jobban gyilkolnak, mint a kokain és ópium;
Miért ittam a legmérgesebb színekből,
A legészvesztőbb szagokból,
A legaltatóbb hangokból,
Mikor tudtam, hogy úgyis rohanni kell majd,
Vissza, vissza,
Mérhetetlen dimenziókon át
És jön a legösszetörtebb, legkifosztottabb felébredés,
Amikor már sírni sem lehet,
Mert a gépek nem tudnak sírni.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
